Barátom, Sátán

demon Pulvisculus elméjéből az Ohana királynőjének

másodverzió

„Sátán egészen közel hajolt a férfi füléhez és szelíden belesuttogta:

-A bolondban az ijeszt meg leginkább, ha esze van…

            A férfi lehunyta szemeit, hátha eltűnik a látomás, ám amikor kinyitotta, Sátán még mindig jelen volt. Jelen volt és mosolygott.

- Mi? – kérdezte bambán.

- France. –közölte Sátán. –Ez egy idézet volt.

- Ki az a France? –hebegte a férfi.

- Író, költő, műfordító – felelte az- de egyébként meg nem mindegy? Jól hangzik az a lényeg. Nem kell gondolkodnod rajta.

Nem tudta mit feleljen. Ismét lehunyta szemeit miközben érezte, hogy vastag izzadságcseppek folynak le homlokán.

- Ki vagy? – kérdezte még mindig lehunyt szemmel.

- Sátán vagyok. –felelte az egyszerűen.

-A Sátán vagy? –rebbent meg a férfi.

- Ne bonyolítsd túl. Sátán vagyok. Így neveznek.

A férfi nem válaszolt, csak pihegett.

- Mi lenne, ha felébrednél végre? –kérdezte Sátán –Már eleget aludtál.”

Igazából neve is volt. Balázsnak hívták. Nem egy rossz név, ha belegondol az ember, és még hangzása is van. Becézni is lehet, nyilván: a mamája még kétségkívül másképp nevezte. Persze minden korszak lezárul egyszer az ember életében. A férfi egyszer csak azon kapta magát, hogy már mindenki csak Balázsnak nevezi. Már ha nem épp a vezetéknevén szólítják. Esetleg mögé helyezik, hogy úr. Vagy elé, hogy mister. Ezt utálta a legjobban. Hülye amcsik, nemde? Mindig van kit utálni, és mindig van miért.

            Most épp a Sivatag homokján feküdt, és melege volt. Nagyon melege. Azt képzelhetnénk, hogy tudjuk milyen az, amikor valóban meleg van, például amikor tél derekán a megszokottnál egy kicsit magasabbra csavarjuk a fűtést. Vagy kicsit többet iszunk a kelleténél, és még nem múlt el dél sem. Ez azonban más volt. Tényleg meleg. A Szahara minden egyes homokszemcséjéből sugárzott, átjárta a csontjait, szinte leizzadta róluk önnön húsát. Ez persze túlzás, nem szokás levedleni a húsunkat csak azért, mert egy kicsit meleg van, most azonban nem kicsit volt meleg, ráadásul ez most egy tetszőlegesen választott írói hasonlat volt és punktum. Elég, ha azt gondolta az ember, hogy most aztán lecsorog a csontjairól és kész. Meleg, forró, égető, pokoltüze kinek mi tetszik. Vagy nem tetszik. Ami végül is mindegy, én vagyok az író bácsi, én írom ezt az izét, nem beleszólni.

            S, ha már most elvettem a kedves olvasó kedvét (aki ebből kifolyólag már nem is minősül kedves olvasónak), akkor talán folytatnám. Már ha megengedik. Habár, tulajdonképpen engedélyre sincs szükségem. Senkinek sincsen szüksége engedélyre, semmihez, mégis mindig mindenki arra vár. Fura nem? Nem. Tehát (itt szemléletes leírói rész következik, aki akarja, átugorja):

S mivel csend volt kénytelen volt kinyitni a szemeit. Aztán be is hunyta, ahogy kell. A nap kíméletlenül szórta rá sugarait. Pont a szembogarába. Azt látta, hogy semmit se látott. Csak fényt. Ez most valahogy zavarta. Meleg és fény. Azért ez már sok nemde? Persze lehet változtatni a helyzeten. A helyzet már csak olyan, hogy mindig lehet változatni rajta. Például most oldalra kéne fordulni, hogy ne világítson már annyira az a fránya nap. Meg fészkes is. Ott fészkel az égen. Ez azért nem könnyű – mármint az átfordulás - ezt bevallhatjuk, bármennyire is annak látszik. A homok ugyanis – talán már említettem, és még fogom és néhányszor, azt hiszem (figyelje meg az egy kevésbé kedves olvasó, hogy ez lesz a heppem, hóbortom, mániám, stb, és a lényeg a figyelem. Atensön, jaja.) – forró. Meglehetősen az. Ezt még el lehet valahogy viselni, hiszen minden el lehet viselni előbb utóbb. Ezen kívül a homok nem mindenhol ért a testéhez csak ott, ahol feküdt. Ott égetett ez igaz, ám a többi testfelülete még érintetlen volt. Egyelőre. Ha most elfordulna, akkor esetleg majd máshol perzseli meg, és erről, még nem tudta milyen lesz. Valószínűleg kellemetlen. Hiszen a karján vékonyabb a bőr. Lehet, hogy az izzó homokszemcsék maradandó károsodást okoznak rajta. Ez elég logikusan hangzik. Jobb a kisebb rossz, mint a kiszámíthatatlanság. Hát, legalábbis, valahogy így.

            De addig is mit csináljon? Lehunyt szemmel feküdni a tüzes homokszemcsék közt, hát ez minden, de nem felemelő érzés. Abszolutte semmi fennkölt nem volt benne. Ez most nem az a pillanat, amikor elkezdhetjük dúdolni a himnuszt és eltelünk mélységes áhítattal. Hát ez nem az. Végkép nem. És egyáltalán. Még ilyet! És persze: nohát!

         Kezdetnek felemelte a kezét és az arca elé tartotta, hogy árnyékot tartson. Ezzel semmi gond nem volt (azon felül persze, hogy az árnyékot nem is lehet tartani, ad abszurdum az árnyék tarthatatlan) a keze valóban vetettet némi árnyékot az arcára (jelezném, hogy vetni sem lehet. az árnyék ugyanis nem mag. Na persze, ha mégis elvetem és kinő az árnyékfa, amit ha kivágnak, hát abból készül az árnyékszék. Nincs lehetetlen, Halleluja!) s a szemhéján belüli neonfények most enyhe narancsosra váltottak. Ezen úgy meglepődött, hogy még a szemeit is kinyitotta. Mit pillantott meg? A kezét természetesen. Az ujjai résein át keskeny fénycsóvák kavarogtak, és hirtelen meghallotta a légzését is. Mit légzését, zihálását. Szóba került ugye már, hogy meleg volt. Ezt majd azért még megemlítem néhányszor, nehogy kiessen. Jelentősége, az nincs. Azért is kell emlegetni annyit. Magadra ismersz?

 Ezen a hirtelen jött audiovizuális kakofónián felbuzdulva elhatározta, hogy feláll. Nekirugaszkodott… és tettét siker követte. Szinte látta maga előtt, amint a homokszemcsék elválnak a hátától és leperegnek a talajra. Érezte, ahogy megszédül, s a vér áramlani kezdett a testében. Kicsit inogott ugyan, de ez már határozottan függőleges perspektíva volt. Várt egy kicsit, amíg elmúlik a remegés, majd elvette kezét a szeme elöl - hogy minek tartotta még ott, maga sem tudta - és körülnézett.

            Annyira meglepődött a ládától, hogy távolabbra nem is tekintett. Hiszen mindig azt vesszük észre, ami az orrunk előtt van. Minek tovább nézni?

            A legfurcsább nem a láda nagysága volt - hatalmas volt, mondhatni bazi nagy -, hanem a minden oldalán díszelgő óriási rózsaszín HELLO! felírat. Persze egyszerre csak a láda két oldalát látta, de mivel ezeken szerepelt ez a rövid - és velős - üzenet, feltételezte, hogy a maradék négy oldalán is ugyanúgy ott van. Ha az alját nem számítjuk persze. Minek írna bárki is bármit egy láda aljára, amin az fekszik ugye? Ennek nincs semmi értelme. Igaz annak sem, hogy most itt van de, ezt betudhatjuk egyfajta… nos, álomnak, hallucinációnak vagy minek. És mivel ezen egyelőre nem tudott túllépni, nem is foglalkozott vele. Jó kezdet nemde bár. Sose kezdte még ilyen jól. Igaz, a jó kezdet még nem ígér jó folytatást is, de reményt mindenképpen biztosít. És a remény hal meg utoljára, valamint aki másnak vermet ás, maga esik bele,  és a hazudóst hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, logikus tehát, hogy falra hányt borsó ez az egész, gyöngy a disznók elé, egy kis malac, röf - röf - röf. És a történet is megy tovább, csak több szálon fut. Nem csoda, ha mindenki örült körülöttem. Igen te is kedves olvasó, csak hiszed, hogy a rács helyes oldalán állsz! Haladjunk, haladjunk, ne gondolkozz, nem érdemes. Most jön az, hogy:

            Körbejárta a ládát. Tényleg mindenhová felfestették ezt az üzenetet. Sehol egy szia, vagy szervusz, esetleg egy csácsumicsá, csak ez a hello. Illetve nagybetűvel. HELLO. Na, szép. Megvakarta a fejét, ahogy ezt tenni szokás, amikor nem tudja, mitévő legyen az ember. A fejvakarásból azonban nem sült ki semmi. (igencsak nagy sebességgel kellene ahhoz vakarni egy fejet, hogy kisüljön belőle valami, ilyen még nem is volt sohase. Ámbár, egyszer érdemes lenne meghirdetni egy fejvakaró versenyt. Az nyer, akinek előbb sül ki belőle valami. Hogyne, még a végén kiesik a száján egy rántott csirke. Egyből szuperhőssé avathatnák a szerencsétlent. Ő lenne a Powerbetyár. De ez esetben, ez nem így történt. Tessék továbbolvasni, hogy hogyan.) Körülnézett tehát, segítségkérően, mert ennyire azért még sosem érezte magát hülyén. De senki sem segített. Körülötte csak a végtelen homok terült el, aranysárgán, és nyugodtan. Még egy dűnét se látott sehol. Sem pedig buckát. Csak tulajdon lábnyomait vette észre, és a nyomot, ahol az imént még feküdt. Még idevezető lábnyom sem volt. Ezen persze el kellett gondolkodni. Nyilván az égből esett le ide. És ez, pedig természetesen nem lehetséges. Álom volt ez tehát nem vitás. Egy elég hatásos álom. Színes és meleg. Mit kezdjen vele?

            Megtapogatta a ládát. Határozottan fa tapintása volt, mivel fából készült. Számításai szerint egy kamion is elfért volna benne vagy kettő. Mi a fene lehet odabent? Mert bejáratot nem talált sehol. Se ajtó, se ablak se egy lakat vagy bármilyen zár. Ez furcsa, mert még szögeket sem látott a tákolmány oldalán, olyan volt, mintha csak úgy össze lenne illesztve négy - illetve hat - oldalt. Próbaképpen megbillentette az egyik sarkát, majd rögvest egy nagyot ugrott, mert a láda oldala szépen elvált a többi részétől és a földre zuhant. A fenekére huppant, bele a puha - és forró - homokba. Felszisszent és felszökkent megint. Aztán még odébb kényszerült vetődni, mert a láda többi része is szépen zuhanni kezdett, húzta az az átkozott gravitáció. Ez egy ilyen ugrálós nap volt. Odébb gurult, rá az előzőleg ledőlt durva falapra, miközben távolról hallani vélte, ahogy a többi oldal hangosan puffan egyet a homokban. Egy kis szellőt is kavart, ami most határozottan jó esett, ebben a kutya melegben. Ledőlhetne még egyszer igazán. Ez persze lehetetlen. Felnézett, pont bele a ládába. Na persze nem egésze oda, mert az már feladta láda-mivoltát, igazából arra nézett, ahol az előbb még a láda belseje volt. Hogy most mi volt ott, azt nem tudta meghatározni, túl hirtelenek voltak ezek a perspektívaváltások. Fönt, lent, kint bent ugyebár. Ez azért már kellőképpen összezavarta. Maradjunk annyiban, hogy előre nézett, mindannyian tudjuk hová. Aki meg nem tudja, az készítsen rajzos ábrát, vagy keresse fel háziorvosát, gyógyszerészét, esetleg drogozzon egy kicsit többet. Vagy kevesebbet. Tetszés szerint, evés előtt vagy után.

            Ha nem lett volna már amúgy összezavarodva, most aztán tényleg megtette volna ezt a kézenfekvő (de inkább homokban) lépést, de mivel épp fennállt ez a nemkívánatos állapot, már azt se tudta mit érezzen. A láda eddigi belsejében számtalan-, nos, tárgy volt. Mindenféle holmi. Igazi zsibvásár, de nem az a bolhapiacos fajta, hanem az a plázás. Mert itt minden új volt, csillogott és villogott. A napfényben ugye. A legelső, amit megpillantott egy tűzpiros Ferrari volt, pont az orra előtt. Mögötte pedig egy Harley-Davidson. Természetesen fekete. Aztán egy óriási plazmatévé, még a matrica is ott díszelgett a sarkában. Előtte pedig egy komplett házimozi rendszer szédítően magas hangfalakkal, ezüstösen, krómosan csillogón. És egy hiánytalanul berendezett szobabútor, bőrfotelekkel, mahagóni szekrényekkel, rajtuk mindenféle kütyüvel: egy örökmozgó indult el ebben a pillanatban a polcokon, kristályköves homokóra ragyogott, mellette tajtékhab-faragású pipakészlet. A szekrények mögött pedig még számtalan csoda: egy garnitúra a legjobb öltönyökből, pólók, farmerek tucatjai. És még sok minden, amit nem láthatott, mert takarta ez a rengeteg dolog.

            Mivel épp négykézláb állt, leült a fenekére, mert úgy érezte felállni aztán végképp nincs ereje. Tágra nyitotta szemeit, álkapcsa leesett, és egy halk nyögés hagyta el ajkait. Aztán megdörzsölte szemeit, mint aki rossz álmot lát, ám mikor elemelte ökleit az arcától még mindig ugyanaz volt a helyzet. Óvatosan megérintette az orra előtt lévő autót. Hideg fémet érzett, még csak fel sem melegítette - egyenlőre - a vakító napsugár. Amikor elhúzta kezét a motorháztetőről, megpillantotta a zsíros ujjlenyomatát a tökéletesen fényezett kasznin. Ösztönösen letörölte ingujjával, s észrevette a maszat mögött önnön maga visszatükröződő arcképét. Még soha nem látta magát ennyire döbbentnek. Tudjuk persze, hogy nem dugnak az ember orra elé tükröt –többnyire – ha épp valamilyen arckifejezést varázsol elő a tarsolyából, mégis, hogy is mondjam, van azért némi fogalma arról, hogy is nézhet ki. Nos, amit most látott az azért túltett mindenen. De az is lehet, hogy csak a fényezés torzított. Mindenesetre az arca olyan túlzó volt, minden vonása olyan kemény és határozott. Igen most kifejezetten megdöbbent. Meglepődött, zavarba jött, elcsodálkozott, elámult, fennakadt szépen. Ha száz szinonimája lenne a szónak, akkor ez most mindez együttesen vonatkozna a mi Balázsunkra. Nincs az a színész, aki nála most tökéletesebben eljátszaná ezt a „miafaszvan?” életérzést. Akkor erről talán ennyit.

            Lassan feltápászkodott, és az autócsoda oldala mellé húzódott. Szép volt, mit szép, gyönyörű. Tökéletes vonalvezetés telített színek, odabent fa műszerfal (digitális) sportkormány (szervo) és bőr (marha) üléshuzat húzódott meg (ja). Felül napfénytető, alul ezüstözött sebváltó és króm pedálok. Az ülések mögött kerek hangfalak precízen a karosszériába süllyesztve. Megérintette az ajtót, keze egy pillanatig eljátszadozott az ajtónyitó gombján. Simogatta. Elmosolyodott és megnyomta a gombot. Nem engedett. Megpróbálta még egyszer, de semmi. Összeráncolta homlokát, átsietett a másik oldalra és ott is próbát tett. Kétség sem fér hozzá, az ajtó zárva volt. Megrázta a fejét, és megpróbálta még egyszer. Aztán még egyszer. Aztán megint és megint. Rángatta jó egy darabig a szerencsétlen kilincset, de az nem engedett. Azért se. Megvakarta fejét, majd az állát, de ez a módszer most sem segített. Körülnézett, de segítség most sem érkezett sehonnan. Ekkor észrevette a Harley-t, és hirtelen mellélépett. Megragadta a kormányt, de az nem mozdult. Kormányzáras volt az istenadta és ez is be volt zárva. Megrázta a fejét és körülnézett. Végigvonultatta szemét a tárgyakon, és észrevett valahol a távolban egy hűtőszekrényt, vakítóan, fehéren csillogott a sivatag homokjában. Megnyalta száraz ajkait, és elindult felé. Elhaladt a mahagóni bútorok mellett, ujjait végigfutatta felületükön. Még érezni is jó volt a drága anyag tapintását. A hűtőhöz érve egy pillanatra megtorpant, majd az ajtónyitóhoz nyúlt, és lassan meghúzta. A hűtőajtó kitárult. Ezt aztán igazán nem szokták bezárni

Nem csalódott. A hűtő tele volt színesebbnél színesebb csomagolású termékekkel. Elvigyorodott, és rövid terepszemlét tartott, melyikkel is lenne a legcélszerűbb elkezdenie. A számtalan zacskós levest látva még vigyorgott. A perforált italporokat látva más csak mosolygott. A fűszereket szelíden félretolta, de csak hogy meglássa a mögöttük meghúzódó számtalan pudingport, fahéjas édesítőszereket, drága kávéőrleményeket, száraztésztát, makaróni-alapot, süteményport és néhány zacskó szója granulátumot. Dühösen becsapta az ajtót, és másfelé tekintett. Észrevett egy hatalmas műanyag szekrényt, telis teli díszdobozos dvd-kel. Aztán egy óriási akváriumot, üresen bár, de jól felszerelten: a sarkait díszítő halogénlámpák mellett formatervezett lélegeztetőkészülék feszült, dekoratív csigák és kagylók hevertek a műhomokban, kicsiny ledeket pillantott meg a műanyag növények közé rejtve, az akvárium faperemén pedig különböző haltápok és fertőtlenítőszerek sorakoztak. Igazán patinás. Meg ízléses. De legfőképpen drága. A Csili csálé csoda mellett egy állványra szerelt profi videokamera, nagylátószöggel, kihajtható képernyővel, a csini és a vini kellemes állapotában Aztán egy íróasztal, rajta modern mobiltelefon, üzenetrögzítő, arany tollak, szarvasbőrbevonat jegyzettömb, s még egy sor elektronikus kütyü…  

            Amerre csak körülnézett, mindenhol a gazdagság tárgyakba formálódott mását látta. Mindent, amire valaha is vágyott, és még egy sor dolog, amelyre sohasem, de most megpillantva rögvest birtokolni akarta. S valóban: mindez most az övé, minden Balázsok Balázsáé (noha ez utóbbi szót nem túl könnyű kimondani, de tessék csak próbálkozni) ám tulajdonképpen itt, a sivatagban, vagyis hát a sivatag víziójában nem tudott túl sok mindent kezdeni ezekkel, habár ez a látomás túlontúl valószerűnek tetszett. A színek, a formák, az egyre mélyülő illatok, és még a por száraz suhogása is azt az érzetet keltette benne, hogy Ez most a valóság, Ez most a Most, habár agya minden sejtje ellenkezett eme tény ellen. Hallucináció lesz ez, tuti. Ám, azonban, és de, csakhogy, viszont, ezzel szemben soha nem volt ilyen mélyen érezhető álom élménye. Valaki drogot kevert az italába, ez a megoldás. Ez már csak így szokott lenni, drogot kevernek az italodba, aztán meg hallucinációfüggő leszel. Bizám. Kicsit meg is ijedt. Most jön a rózsaszín elefánt? Na, azt még megvárja, aztán ideje felébredni, ezer a dolog!

            Leült tehát, az egyre melegedő bőrfotelbe, s lehunyta szemeit egy pillanatra, hátha elmúlik a varázs, s majdan szemeit kinyitva valahol, egy ismerősebb helyen eszmélhet fel, s folytathatja életének oly sok kigombolyított fonalát. Igazából nem is volt olyan sok, de ebből itt és most már ennyi is elég volt, így gondolta. Ám midőn ismét kivillantotta tekintetét szemhéjai alól (oh, hogy ez milyen szép volt! Csodálatos woonderfull, Pulitzer díj!), csalódnia kellet, mert ismételten csak a sivatag homokját fokuszálta elméjébe, és ezt a képtelen dobozt, amely már nem is doboz, hanem egy lehetetlen és semmire sem használható bőségszarú bejárata…

            Azaz hopp! Mégiscsak. Ez a ládika – egy újabb, és kisebb, szépen becsomagolva, mintha egy karácsonyfa alatt rejtőzne - mintha az imént még nem lett volna az ölében. Oly hirtelen, és súlytalanul jelent meg előtte, mint egy rossz vágás egy hollywoodi históriában, szigorúan "B" kategória alatt. Ha nem lett volna már eddig is ilyen abszurd helyzetben, talán meg is riadt volna kissé, ám mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mostan jól egy vízióban vesz részt, úgy is, mint a káprázat főszereplője, a látomás kulcsfigurája, rögvest elhatározta, hogy itt és most nincs helye a félelemnek, hisz a félelemnek mindig kell lennie valamilyen valóságos alapjának, itt pedig szó sincs a valóságról. Ezáltal tehát alap sincs. Ilyen okosakat tudott gondolni most a mi Balázsunk. Ezen felbuzdulva jobban megszemlélte az ölébe hulló dobozkát, amely barna selyempapírba volt csomagolva, s a bugyi rózsaszín masni alá valaki egy kis levelet csúsztatott:

„Érintetlen kívánságdobozba bújnék,

Ajándéknak rejtve.

Édennek öltözött varázspálcaként

Szítnám nyaram aranyát,

s békességben alkonyulnék.

Várnék akár?

Robbannék hirtelen?

Avagy

penészednék,

miként füstfestett ócska üst

boszorkánytalan reggelen?

Szunnyadnék álmodón,

titoknak sejtném a csodát?

Azt hazudnám,

én hozom el az éhezők Karácsonyát?

Énekhangra várnék?

Vagy

Dalolnék magam is?

Kibontanál-e

Ha hangom izgató, de hamis?”

            Ez állt a levélen. Meglehetősen furcsa üzenet. Se füle, se farka, de legalább eleje meg vége volt. Ez megnyugvással töltöttel a férfit, mert szerette, ha van a dolgoknak eleje meg vége – noha a mostani szituációról ez éppen nem volt elmondható, ez a történet valahogy in medias res kezdődött, egyenesen puff bele, azt se tudta, mit gondoljon az egészről. Pedig ez ugye fontos. Mármint valamit gondolni valamiről. S mivel nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel – ismételten, s ez szinte már megszokásává volt - kibontotta hát a dobozt, amelyből azután a térdére ömlött vagy egy vödörnyi aranyszínű, finom homok. Nagy ajándék, mondhatom, homokból jelenleg már úgy is el volt eresztve. Bosszankodva ugrott hát fel az addigra már egészen átforrósodott bőrfotelből, s csendesen szitkozódva porolta le magát. Ám ez az alattomos homok ragasztóként tapadt ruházatához, s a kezeihez, ahogy eltávolítani próbálta, s egyre masszívabb sárrá ált össze ujjai alatt, s ragadt az istenadta, mint a pókember hálója. Balázs megütődve figyelte, ahogy tenyerei alól lassan egy emberforma alak bontakozik ki, minden akarata ellenére, miközben ő egyre dühödtebb félelemmel próbálja eltávolítani magától a porszemeket. Persze a jelenség mintha már önmagától működött volna, tehát ha nem akarja eltávolítani ezeket a ragacsos szemcséket az ujjai végéről, talán akkor sem állítódott volna le a folyamat. Olyan ez, mint egy atomrobbanás, csak kicsiben, mondhatni a tenyerei között végbemenő reakció, amelyet az az átkozott ajándék kinyitása indított el. Időközben – tehát amíg mindez végigvillant elméjén, ami valljuk be nem lehetett egy rekordhosszúságú időintervallum, de végül is mindegy. Vagy nem mindegy, de az is mindegy. – a sok homokszem valami furcsa masszává állt össze, s gólemként egy egyre növekvő alakot formáltak a férfi kezei között – hiszen már mondtam is az imént, de a gyengébbek kedvéért mégis. Ő pedig, mivel ezt aztán végképp nem akarta, másfelől pedig nem tudott róla, hogy varázsló lenne, s egy halom porból képes lenne embert gyúrni, igencsak megijedt, legfőképpen akkor, amikor az alak már önálló életre kelt ujjai alatt, s így élettel telítetten finoman mozogni kezdett. Apránként eltávolodott tőle – amelyet Balázs nem is bánt, s maga is hátrálni kezdett, eltelve a döbbenet, a kíváncsiság és a rettegés legperverzebb érzetével – majd furcsa táncba kezdett, mintha a szél kavarná hullámosra homokszemcsékből borított testét, amelyek azután finoman semmivé váltak, s lám már ott is állt vele szemben a képtelen emberalak, akinek már a neve is megformálódott egyszerre a mi Balázsunk tudatában, úgy, ahogy az imént akarata ellenére magát az alakot is megformálta. Igaz az alak homályos volt, mintha elfelejtették volna befokuszálni a kamerát, de hát ez az egész ügy is meglehetősen homályosnak tetszett a férfi előtt. Rohad kábszeresek, följelenti mind, ha majd vége lesz ennek. Vajon vége lesz? Most aztán tényleg kezdett megijedni. Illetve hát elmélyülni az ijedségben. Most már biztos, hogy megőrült. Na de:

            Sátán tehát egészen közel hajolt a férfi füléhez és szelíden belesuttogta:

- A bolondban az ijeszt meg leginkább, ha esze van…

Balázs (minden Balázsok Balázsa) lehunyta szemeit, hátha eltűnik a látomás, ám amikor kinyitotta, Sátán még mindig jelen volt. Jelen volt és mosolygott. Elhatározta, hogy most már abbahagyja ezt a szemlehúnyosdit, mert sosem jön be. Ostoba egy reflex, de úgy tudta ez mindig nyerő ötlet. Hát nem. Hiába, a tapasztalat(lanság) hatalma.

- Mi? – kérdezte aztán, igencsak bambán, ami a helyzetet tekintve nem is volt csoda. Nekiállok akaratom ellenére mágiáskodni, aztán meg a teremtményem rébuszokkal traktál. Micsoda egy idióta álom ez?! Álom ez? Ez? Mi? MI?!!

- France. –közölte Sátán. –Ez egy idézet volt.

- Ki az a France? –hebegte a férfi.

- Író, költő, műfordító – felelte az-, de egyébként meg nem mindegy? Jól hangzik az a lényeg. Nem kell gondolkodnod rajta.

Nem tudta mit feleljen. Ismét lehunyta szemeit – minden fogadalma ellenére, de hát van úgy, hogy a fogadalmak addig sem élnek, mint egy pillanat törtrésze. Most is erről volt szó, megállapíthatjuk tehát, hogy ennyit ér egy fogadalom. - miközben érezte, hogy vastag izzadságcseppek folynak le homlokán.( a jelző mindig tulzó, tehát vastag. Maximum ugye barokkosan cizellált, tehát írhattam volna, hogy vékony csíkokban szivárgott le homloka redőin, miképp a hegyi patakok ereszkednek alá lelkünk mély zuhatagában, de nem tettem, mert nem, és kész) Mert hát meleg volt ugye, napfény és trallala. De ezt már idevéstem. Kivéve a trallalát.

- Ki vagy? – kérdezte még mindig lehunyt szemmel.

- Sátán vagyok. –felelte az egyszerűen.

- A Sátán vagy? –rebbent meg a férfi, és kinyitotta szemeit. Az alak még mindig ott volt, és határozottan homályosnak tetszett szemei tükrében, tökéletesen kivehetetlen, füstölgő, ködszerű sziluettje szinte alig érzékelhetően öntött formát a vibráló sivatagi levegőben. Amit ki lehetett venni belőle az csak annyi, hogy jelen volt. Leesett a felbontás és a színmélység, na, ez kétségtelen. És a pixelek is összemosódtak. Legalább az él simítás működött, már ez is valami. Aki nem érti, az tájékozodjon, vagy ugorgyék.

- Ne bonyolítsd túl. Sátán vagyok. Így neveznek.

A férfi nem válaszolt, csak pihegett. Mert meleg volt, ha még nem unja valaki. Aki meg unja, annak hello, viszlát.

- Mi lenne, ha felébrednél végre? –kérdezte Sátán –Már eleget aludtál.

- Most nem alszom?

Sátán megvonta a vállát. Már amennyi érzékelhető a vállaiból. De valami hasonló mozdulatot tett, ez biztos. Olyan vállvonásszerű volt.

- Végül is sohasem tudhatod.

Balázs egy rebbenésnyi ideig szótlanul szemlélte Sátánt, majd szusszant egyet, és ismét megkérdezte:

- Ki vagy?

- Most teljesen hülye vagy? Már mondtam az imént.

- A Sátán nem létezik – állapította meg bátran a férfi, s kissé kihúzta magát. Ez itten most az ő álma, ne kavarjon be mindenféle jöttment Sátán, nemde? Ugye! Ugye?

- És Isten létezik? – zavarta meg fennkölt gondolatait a nem is létező Sátán.

- Ő sincsen. – felelte Balázs határozottan, és rögtön. Mondhatnánk gondolkozás nélkül. Gyakran megesik az ilyesmi. Pláne manapság. De hát ez van. Illetve erre van igény.

- És te létezel?

Erre nem tudta mit feleljen. Jelen pillanatban legalábbis. Fogós kérdés, de inkább ez a hagyjuk, és ne firtassuk kategória.

- Honnan jöttél? – kérdezte később, mikor már kellőképpen kicsodálkozta magát. Nem is tartott túl sokáig.

- Miért van az, hogy mindenki azt kérdezi, honnan jöttél, és nem azt, hogy hová tartasz?

- Mert az nem érdekel senkit. –adta meg a kézenfekvő választ Balázs, ami csak számára volt kézenfekvő, ami még nem zárja ki annak az igazságtartamát.

- Na, hát látod, ez az. – legyintett a másik lemondóan.

- Mi az?

- Hát ez.

Erre nem tudott mit felelni, egy bölcsnek szánt, ám annál butábban hangzó „ahán” kívül. Tehát akkor:

- Aha.

- Aha, bizony.

Hallgattak egy sort. Ez úgy történik, hogy Balázs sem szól semmit, s Sátán sem. Ilyenkor kerül terítékre a furcsa, nyomasztó csend nevezetű hadművelet. A férfit ez megzavarta kissé, Sátán azonban egykedvűen szemlélte. Később megvakarta a seggét. Legalábbis valami ilyesmi látszódott kivehetetlen körvonalai mögött. Ezekbe a mozdulatokba viszont jobb, ha nem bonyolódok bele. Azt mondtam, hát azt csinálta. Ha meg nem, hát tévedtem, bocsika.

- És most hol vagyok? – törte meg a csendet Balázs.

- Na, látod ez már egy jobb kérdés! – élénkült meg Sátán.

- És választ is kapok?

- Persze, már amennyibe tudsz válaszokat adni magadnak.

- Te nem ezért vagy itt? – csodálkozott történetünk (egyik) főszereplője, mert már határozott szerepeket képzelt maga elé. Ő, az álmodó, ez meg itten, aki Sátánnak nevezi magát, „a” nélkül, nos, hát ő az az izé, aki most majd jól megmondja a tutit, végső soron ezért álmodta ide magát, nem? Hát nem. Vagy de. Az élet örök bizonytalanság, és a halál is. Jól olvastad.

- Szerinted miért vagyok itt? – érdeklődött az „a” nélküli Sátán, s kíváncsian fordította oldalra a fejét.

- Hogy válaszokat adj, ebben az illúzióban – felelt némileg türelmetlenül a megkérdezett, aki Balázs volt. Sokan biztos hülyét kapnak most ezektől a feleslegesen használt szerkezetektől, de ez van. Tessék becsukni a könyvet, és el lehet menni, tévézni. De a maszturbálás sem rossz ötlet. Másrészről úgyis elkezded majd elölről, mert furcsa ez az egész. Jobb tehát túlesni rajta, aztán miután ez letudva, lehet róla hülyéket beszélni. Tessék:

- Szóval ez egy illúzió? – ez Sátán volt. Ő most a soros tudniillik. Ez így történik ugyanis. Az egyik beszél aztán a másik. Csak szépen sorban, nehogy összezavarodjon az olvasó. Mert akkor nem érti, és akkor, jaj!

- Mi más?

- Ezen talán gondolkodj még egy kicsit. Ühüm, ehhez nincs kedved mi?

- Hát nincs – ismerte be egyáltalán nem kelletlenül – ezáltal tehát kelletve? – a férfi.

- Hát ezt rögtön sejtettem.

Itt ismét megállt a beszélgetés menete. Megrekedt, ha úgy tetszik, s mondhatni abbamaradt. Fennakadt, bevégeztetett, zátonyra futott, meg ilyesmi. Tessék kiválasztani, ami a legjobban tetszik. Szabad a vásár. Az már csak olyan, hogy mindig szabad. És amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek. Ezt csak úgy mondtam, értelme, az nincs. Lehet agyalni, hogy tényleg nincs-e. Legalább kopnak egy kicsit azok az agysejtek és nem sorvadnak. Nagy különbség.

- Kezdjük elölről? – biztatta a megszeppent Balázsok Balázsát Sátán, s kuncogott mellé. Vagy legalábbis heherészett egyet.

- Hát, mondjuk, jó – egyezett bele a kézenfekvő ötletbe Balázs, s a fotelek felé intett – talán üljünk le. S ha tudsz hideg italt varázsolni, hát nem bánom.

- Hm, mit gondolsz, mi vagyok én varázsló? – indult el a fotelek felé engedelmesen Sátán – nohát, ez egy engedelmes Sátán! Hogy mik vannak! De addigra már le is ült.

- Hát, ami azt illeti… a Sátánnak illene tudni varázsolni nem? – ült le maga is a mostanra már tűzforró bőrfotelbe Balázs, s igyekezett olyan pózt felvenni, hogy minél kevésbé égesse a meleg felület. Sziszegett is volna, de nagyon áhitatossá változott mostan. legalábbis ezt szerette volna elhitetni, kivel is? Mekkora egy fasz!

- Na, ezt meg honnan vetted?

- Hát te vagy Isten ellensége, meg minden – felet kitérően a férfi, és egy pillanatra – de tényleg csak annyira, vagy talán még annál is kevesebbre – felrémlett benne, hogy azt se tudja mit is beszél.

- Na, ezt meg ki mondta?

- Hát… sokan.

- Sokan sokfélét mondanak. Te meg mindent elhiszel. Hadd gratuláljak itt és most neked ezért a teljesítményért.

Balázs határozottan megsértődött. Most mit zrikálja ez a Sátán? Tessék rendesen viselkedni!

- Jól van. – húzta kacsacsőrre ajkait – akkor szeretném hallani: mondd meg ki vagy! – keményre vette a figurát. tiszta Chuck Norris. Mindjárt körberúgás következik. Kemény a csávó.

- Már miért mondanám? Te megmondtad ki vagy? – hagyta figyelmen kívűl sátán azt a tényt, hogy ő most egy akcióhős, aki aztán jól megmondja.

- Na de…

- Igen? Érdeklődve hallgatlak.

Hát az érdeklődés az megmaradt, valamint a hallgatás is, hiszen több ismét nem sült ki ebből a szituációból. Valamint háttal nem kezdünk mondatot.

- Azt mondtad, kezdjük elölről – mondta aztán némiképpen megfontoltabban a férfi, s egy pillanatig elgondolkodott. – Csináljuk úgy, hogy én kérdezek, te meg válaszolsz. Tehát ki vagy te?

- Sátán vagyok, bazdmeg, de már miért csinálnánk úgy?! Rendező lettél, hogy osztod a szerepeket?

- Hát, elvégre ez itt az én álmom, nemde? (úgy látszik, mégiscsak kezdünk háttal mondatot. Elég sűrűn) – és kissé dühös lett. Most ki van kivel?

- Honnan veszed már megint ezt az álom dolgot? És ha az én álmom?

Balázs ismét gondolkodott egy sort, aztán megrázta a fejét, mert gyorsan végigfutatta a lehetőségeket. Szerinte nem sok volt. Pedig a lehetőségek tárháza végtelen. Mint mindené.

- Az nem lehet. – jelentette ki határozottan.

- Miért is? – utánozta a mozdulatát Sátán, vagyis maga is megrázta a fejét, ugyanúgy, tizedmásodpercre. Ezt tanítani kellene.

- Csak mert – tartotta a hangsúlyt egy darabig minden Balázsok Balázsa, mert ezt így szokták – Én tudom, hogy itt vagyok, és tudom, hogy nem lehetek itt, tehát ez egy álom. S mivel Én vagyok itt, ez az enyém. Az én álmom.

- Ebben nincs logika. Akkor tessék, álmodj ki belőle engem, és álmodj a helyemre egy szőke, nagycsöcsű nőt.

Balázs minden fogadalmával ellentétben tehát lehunyta szemeit (jól látszik tehát, hogy a fogadalmaknak nincs semmi értelme, s már megint ismétlen magamat, de az ismétlés a tudás anyja, és most már tudja a nyájas olvasó, hogy én vagyok a saját anyám. Már ha van logika a világon. de sajnos nincs. Vagy csak kevés. Na, de a történet:)s arra koncentrált, hogy a Sátán eltűnik. Na persze, hogy nem tűnt el. Még mit nem. Nem olyan családból származik. Bár a famíliának ehhez vajmi kevés köze van. No, de vér nem válik vízzé, viszont idővel megdermed.

- Hát ez nem megy – állapította meg a férfi, s hangot adott a tanácstalanságának, tehát beszélt – és akkor most mi legyen?

- Ja? Azt is én mondjam meg?

- Na de… - hebegett egy sort Balázs, majd megdühödött, lesz, ami lesz – akkor mi a francot keresel te itt?! És mi a francot keresek én itt?!

- Én tudjam? Úgy nézek ki, mint aki világos válaszokat ad? – felelte Sátán, noha inkább ahhoz lett volna kedve, hogy ugráljon egy kicsit és azt kiabálja, hogy a francba, a francba, a francba! Ám, jelenleg, ehhez lusta volt. És emellett jól szórakozott.

- Nem – felet némi gúnnyal a kérdezett, de inkább megsértődött, hiszen nem úgy alakultak az események, ahogy nagy hirtelen eltervezte – nem úgy nézel ki. Leginkább homályos vagy.

- Ez tény. – bólintott az.

- És te vagy a Sátán. – ismertette a tényeket, talán inkább önmagának, mint (végül is mégis kinek?) a másiknak Balázs.

- Most mit jössz megint ezzel az „a” betűvel? Sátán vagyok, mindenféle névelő nélkül. – morgott az a személy, akinek nem tetszett, hogy a neve elé az „a” betűt illeszti. Ebből azért szépen kijöttem, nem?

- Ezt így szokták mondani.

- Kik?

- Mások.

- És te mások vagy?

- Hát... nem.

- Akkor miért viselkedsz úgy, mint mások?

- Mert… - akadt meg újfent a beszélgetés. Igen, ez már csak ilyen akadozottan ment. De legalább ilyenkor van idő gondolkozni egy kicsit. Vagy legalábbis megfenekleni. Azt talán könnyebb, és magától is történik. Ész se kell hozzá. – Nem viselkedem úgy, mint mások, csak vannak dolgok, amiket ugyanúgy gondolok.

- Aha, az és jó. – bólogatott rövideket Sátán, s ebben azért volt némi irónia. Már aki észreveszi.

- Nekem jó.

- Vagy inkább egyszerűbb nem?

- Igen, egyszerűbb. Most jobb?! – keménykedett megint Balázs.

- Nem, egyszerűbb.

- Nem hiszlek el – nevetett fel hirtelen a férfi, és maga sem tudta, miért lett rajta úrrá a derültség. Derült égből érte. Avagy borura derű. Valami ilyesmi. – minden szavamat kiforgatod?

- Nem mindet. Csak ami hülyeség.

- Akkor, ezek szerint, eddig hülyeségeket beszéltem?

- Ez megy neked, ez tény – bólogatott önön ködében Sátán – De, ne aggódj, nem vagy ezzel egyedül.

- Meglehetősen felsőbbrendűnek tartod magad, nem gondolod? – húzta fel az orrát most Balázs. Hová? Sehová. mindössze magasabbra emelte, de ilyet nem szoktak mondani. Kár.

- Meglehetősen alsóbbrendűnek tartod magad. Nem gondolod? – érkezett a torz visszhang. Habár a visszhang némileg – vagyis hát teljesen, szóval, ja – mindig torz. Nem várhatjuk el, hogy Dolby Stereoban visszhangozzanak a dolgok. Azért visszhang. Mert visszajön, és máris nem ugyanaz, mert az még az előbb ment. Nem is lehet sohasem ugyanaz, aki elment, aztán visszajött. Akinek nem világos az olvassa el még egyszer. Ha még így sem, akkor kérem, olvasson tovább. Vagy kapcsolja ki. esetleg egyen apró rajszegeket, az segít. Azokat a színeseket, persze, a legjobb a zöld. A zöld tényleg jó, höhö. 

- Hozzád képest? – gondolkodott el valóban Balázs – De hát te a… izé, szóval te Sátán vagy. Persze, hogy nem érek fel hozzád.

- Most ez a néven múlik?

- Dehogy – rázta meg a fejét Balázs, s Sátán vele együtt, hogy bosszantsa őt. Ez sikerült is, de ezt inkább most nem firtatta. Azon kívül szomjas is volt. Mert ugye sivatag, és a többit már mondtam elégszer – hanem, ami mögötte van.

- És mi van az én nevem mögött?

- Hát szóval – akadozott Balázs, mert kissé zavarba jött. most ő mondja meg? Végül összeszedte magát, és egyre bátrabban folytatta – Te Sátán vagy. Sátán pedig Isten ellensége, a világ megrontója, a gonoszság központja.

- Szép elmélet – bólintott Sátán, majd a homályból elővarázsolt egy cigarettát, ami viszont éles volt, mint egy élesnek látszó dohányárú, és kedélyesen rágyújtott. – És te ezt elhiszed ezek szerint.

- Igen el. – felelt rutinból a férfi, majd megrázta a fejét -  Illetve nem, de sokan hisznek benne.

- Na, szép – füstölgött (szó szerint) Sátán – hát úgy nézek én ki, mint a megtestesült gonoszság?

- Biztos csak el akarod altatni az éberségemet.

- Már megint hülye vagy – állapította meg a homályos alak, és mélyeket szívott a cigarettájából – először is, ha már úgyis alszol – szerinted – mi a jó francért akarnálak elaltatni? Maximum ébresztenélek. Ebből következik, hogy hogyan altatnám el az éberségedet, ha már úgyis alszol? Vagy ébren alszol?

- Végső soron… ebben van valami – gondolkodott el a férfi, s most már nagyon égette a fotel felforrósodott anyaga a testét – De ha nem a gonoszság forrása vagy, akkor kicsoda? Ne mondj semmit! – intett, mert Sátán egy pillanatra kivette szájából a füstölgő rudacskát, hogy szóljon, de már vissza is tette. – Én azt tanultam, hogy te vagy az, aki elrontja mindazt, ami szép és jó, és Istentől származik. Ez így megállja a helyét?

- Ez így nem. Szóval a szép és jó dolgok szerinted Istentől származnak. Miért is?

- Mert ő teremtette őket. – ebben nem túl sok meggyőződés volt ugyan, de eztet mondta. Ja, eztet, aha.

- És amit Isten teremt, az mind szép és jó? Ha engem is ő teremtett, akkor máris bukta van. Persze ha téged is, akkor is.

- Hát téged szépnek és jónak teremtett, de te megromlottál. – hagyta figyelmen kívül a mondat második felét Balázs, de csak azért, mert nagyon meg akarta érteni, miről is beszél a másik, de legfőképpen azt, hogy miért, és egyálltalán.

- Lejárt a szavatosságom, vagy mi van? – pöckölte el a csikket egyáltalán nem környezetbarát módon Sátán.

- Nem, de úgy döntöttél, hogy hatalmasabb leszel nála.

- Aha, és aki szebb, és jobb akar lenni másnál, az már romlott.

- Nem másnál, hanem Istennél. Ő tökéletes.

- Ja, tökéletesen létre tud hozni olyan dolgokat, amelyek aztán megromlanak.

- Hát… igen.

- S akkor Isten a tökéletes?

- Biztos tudja, miért tett így.

- Szóval most átmész ostobába. Pedig már egész jó úton haladtál. – ingatta a fejét Sátán, s Balázs önkéntelenül vele ringatta buksiját. Így, szinkronban ingtak, ringtak tehát.  – Összegezzük: Isten, aki mindenható, és tökéletes, létrehoz jó és szép dolgokat, amelyek aztán megromlanak.

- Te rontod meg őket!

- Mondd, néha gondolkodni is szoktál? Ha engem is ő hozott létre, akkor engem egy másik Sátán rontott el, akit szintén Isten teremtett? Vagy engem eleve nem tökéletesre teremtett. Mi vagyok én, béta verzió? – háborgott Sátán.

- Nem. Te vagy az, aki tönkreteszi a jó és szép dolgokat.

- Hm, ami jó és szép, és tökéletes, azt el lehet rontani? Ezek szerint akkor nem tökéletesek nem?

- Hát… - bizonytalanodott el a férfi, és arra gondolt, hogy nem egészen jó irányba kanyarodott el ez a beszélgetés.

- Szóval akkor ugorjunk neki még egyszer. Isten létrehoz egy csomó dolgot, ami jó és szép, de nem tökéletes, mert én el tudom rontani őket. Tehát lehet, hogy nem is olyan szépek, és nem is olyan jók.

- Ebben mondjuk, van logika, de…

- Na, akkor a képlet vége: Isten létrehoz dolgokat, én meg elrontom.

- Így van.

- Akkor miért nem ezt mondod? – csodálkozott Sátán, de legalábbis úgy tett.

- De ezt mondom.

- Nem, te a tökéletességről beszéltél, hogy Isten tökéletes. Pedig mint látod, Isten mindössze teremt valamit.

- Te meg tönkreteszed.

- Na persze. Akkor hol itt a tökéletesség?

- Hát nem tudom…- nemértette Balázs, de azt se, hogy ezt most miért. És miért vele?

- No, segítek, ha már idáig eljutottál – mondta Sátán, és egy árnyalatnyival, mintha kiélesedett volna, de tényleg csak egy kicsit, s most legalább valami arcszerű kivehetővé vált a homályos vonásai mögött. Szarva nem volt, az már tuti. – Ha van valami, amit Isten létrehozott, de én nem tudom elrontani, akkor az a tökéletes, nemde?

- Igen… - felelte halkan a férfi, és teljesen máshol jártak a gondolatai. 

- Tehát á négyzet meg bé négyzet egyenlő, nem Isten a tökéletes, még csak nem is az, amit létrehoz, hanem az, amit megteremt, és én nem tudom elrontani.

- Hát…

- Elmondjam még egyszer?

- Nem, dehogy megértettem, csak nem tudom, igaz –e.

- Akkor, mondjál cáfolatokat.

- Most nem tudok.

- Akkor ez Most éppen igaz nem? Majd ha meg tudod cáfolni, akkor megy a lomtárba az egész és del.

-???

- Ja, elvégre a XXI. század gyermeke vagy, nemde? Easy, ne bonyolódj bele. Tehát akkor most már tisztáztuk ki vagyok én, és kicsoda Isten.

- Némileg, legalábbis. Isten megteremt dolgokat, te pedig elrontod. Valami ilyesmi. – mélázott a dolgokon fél aggyal az a személy, akire most gondolok.

- Akkor engem most az érdekelne, Te ki vagy? – szegezte a másiknak a kérdést Sátán, mert nem érdekelte, hogy nem érdekli.

- Isten teremtménye. – jött a válasz, ami érkezett.

- Na persze. Apádnak meg anyádnak köze sincs hozzád.

- Őket is Isten teremtette.  - csóválta a fejét Balázs, és most már igazán szerette volna tudni, hová is akar kilyukadni ez a másik, és miért.

- Aha, Isten egész nap otthon ül, és ilyen idiótákat teremt, mint te. Mert ő a tökéletes.

- Látod, te kigúnyolod Istent! Semmibe veszed!

- És látod, mégsem sújt agyon mindenféle kósza villámmal.

- Mert te vagy a Sátán.

- Ha még egyszer előjössz nekem ezzel az „a” betűvel, hát vagy megrúglak, vagy elhúzok innen a búsba, oszt gondolkozhatsz magad.

- Jól van, csak tudod, a megszokás… - riadt meg kissé a férfi. Még a végén megtszi, jobb tehát az elővigyázatosság. Bár egy álomban nem mindegy? Nem. Ott se túl jó, ha rugdossák az ember gyerekét.

- Hát éppen ez a te bajod. Nem használod, azt a tökéletesre teremtett eszedet, csak megszokásból élsz. Na, erről eszembe jutott egy történet, és most jól el fogom mondani neked. Amúgy nincs meleged?

- De – vallotta be Balázs – Rohadtúl melegem van. Ez ugyanis egy sivatag. –élcelődött kissé, meglehetősen gyengén – nem bánnám, ha ideteremtenél némi hideg italt.

- Nem emlékszel? Pedig épp az imént mondtam el. Isten teremti a dolgokat, én csak elrontom őket. Talán beszéld meg vele a dolgot.

- Akkor rontsd el a sivatagot!

- Rontsam el a sivatagot némi vízzel? Akkor jobbá tenném, nemde?

- Hagyjuk – dőlt hátra a férfi, majd ki is egyenesedett egyből, mert a fotel most már olyan forró volt, hogy attól tartott: kigyullad – Inkább mondd el a történetet.

- Te meg szomjas maradsz. De majd rátérünk erre is. Akkor mese, mese, meskete:

Egyszer – a franc se tudja melyik nemzet tudósai – csináltak egy kísérletet majmokkal. Két csimpánzt bezártak egy szobába, amiben volt egy lépcső, a lépcső tetején egy gomb, nagy vörös gomb természetesen, mert ezek a gombok mindig nagyok és vörösek. Ne kérdezd miért. Csak az emberi képmutatáshoz jutnánk el, már megint. Tehát, ha ezt a gombot megnyomták a majmok, bezony - bezony kaptak egy banánt. Persze előtte felmentek a lépcsőn. Ez eleve meglehetősen sztereotip meglátás, vagyis hogy minden majom banánt eszik, de szerintem most ne induljunk el ezen a mellékvágányon sem, rendben? Na, hát! Szóval gomb megnyom, banán kijön. Ezt a két okos majom megtanulta, mert nagyon okosak voltak, csak annyira, mint afféle majmok. Miután már jól kiokulódtak, betettek melléjük két másik majmot, s azt tapasztalták, hogy egy idő után, már mind a négy majom nyomkodja a gombot, ha épp banánra éhes. Meg előtte lépcsőzik természetesen, mivel repülni, azt nem tudtak. Ilyen szép közösségi életre képesek ugyanis a majmok. Ezen persze nem a lépcsőzést értem, hanem hogy megtanították egymásnak a csíziót, tehát átadták a tudást, szerintem, most erre koncentrálj. Ekkor az emberek, vagyis a tudósok (zárójelben jegyezném meg, hogy ők viszont már nem jeleskednek a közösségi élet kialakításában, de nem azért mert tudósok, hanem mert emberek, s mint ilyenek, olyanok, amilyenek – a gyengébbek kedvéért) kivették azt a két egyedet, akiknek eredetileg még ők tanították meg ezt az egész gombnyomogatósdit, és betettek a helyükre kettő, azaz kettő darab teljesen tanítatlan majmot, és várták, hogy na, mostan mi lesz. Hát az lett, hogy a két elsőnek érkezett majom által oktatott majmok nekik is átadták az bölcsességet, így tehát már ismét vígan falatozták a banánt, ha úgy szottyant kedvük. Ekkor azonban kikapcsolták a banánadagoló szerkezetet, és ezzel együtt kicserélték a két legrégebben szobában tartózkodó egyedet, s meglepődve tapasztalták, hogy a gombnyomogatást az újjak is megtanulták, noha ők soha nem látták azelőtt, hogy mindennek banán lett volna a végeredménye. Végül aztán kivették azokat a majmokat is, akik még maguk is ettek banánt ilyenképpen, s lám az újonnan érkezettek is megtanulták a gombok nyomogatását, noha személyes tapasztalatuk nem volt a banán ilyenféleképpen megszerzéséről, de még csak nem is találkoztak soha olyan majommal, aki így szerzett volna banánt – legfeljebb halhatták a többiektől, hogy volt ilyen. Ezt a kísérletet még sok-sok majom lecseréléséig folytatták, s minden frissen elhelyezett tökéletesen megtanulta, hogy időnként fel kell mennie egy lépcsőn, meg kell nyomnia egy gombot, és majd jó lesz. Persze nem lett.

Csend. Hallgatás. Semmi nesz. A légy se zümmög, egy gombostűt sem lehet leejteni, halálos némaság, szóval, kuss van. És némi zavar. Szar ügy.

- Ennyi? –értetlenkedett Balázs, és igazán hülyén nézett Sátánra, aki igyekezett legalább olyan bambán visszatekinteni rá, ám ez nem látszodott, mert Sátánnál momentán levették a kontrasztot. Kénytelen volt válaszolni tehát. Mindjárt írom is, hogy mit:

- Ennyi. Amint látom, nem igen kapizsgálod, miért mondtam el mindezt, úgyhogy váltsunk témát.

- Ne váltsunk – morogta a férfi, és felkelt a fotelból, egyrészt mert ideges lett, hogy nem érti, másrészt pedig már halálos égési sérülései voltak. Legalábbis szerinte. Valójában inkább egy nagy izzadt emberalak maradt utána a finom bőrbevonaton, ami lassan párologni kezdett. Nem a bőr, az izzadtság, még szép. – Most mit akartál ezzel nekem mondani?

- Csak egy történetet meséltem el, mert rendi vagyok. – felelte egykedvűen Sátán, s maga is felállt a fotelból, s a hűtőhöz lépett.

- De én nem értem! – közölte Balázs, úgy is, mint minden Balázsok Balázsa (tudom, hogy már unalmas, majd kitalálok valami mást, egyszer, ha majd ráérek, vagy ha épp nincs más dolgom), szinte szótagolva és meglehetősen feszülten.

- Az a te bajod. – nyitotta ki a frizsidert Sátán, s kotorászni kezdett benne.

- De valamiért elmondtad ezt nekem!

- Valamiért biztos.

- Miért?! – kiáltotta a férfi, mert már kezdte igazán idegesíteni ez „a” (csakazértis!) Sátán.

- Hogy okulj belőle. – felelte nyugodtan a Poklok ura (noha ezt a titulust ő kikérte volna magának, de momentán nem jutott jobb szinonima az eszembe) s kiemelt a fagyasztóból egy adag makarónit, és kibontotta.

- De hát hogyan okuljak, ha nem értem? – értetlenkedett egyszerre két dolgon is Balázs, név szerint egyszer azon, hogy mit akar Sátán egy zacskó szárított tésztával, s hogy mi végre mesélt el neki egy történetet előzőleg, ha nem akarja elmagyarázni, miért is tette. Ez egy rövid összefoglaló mondat volt azoknak, akik a furcsa stílus miatt elvesztették volna a fonalat. Akik még értik, azok meg élvezkedjenek a különleges stíluson. (ezt én csinálom, ügyes vagyok) Akiknek ez se jó, az meg minek olvassa???

- Hm, így valóban nehéz lesz… - morfondírozott sajnálkozólag Sátán, s kibontotta a tésztát, majd megszagolta.

- Nem segítenél mégis? – kérlelte a férfi, s mivel nagyon kíváncsi volt (s a mondással ellentétben nem kezdett el öregedni. Szép is lenne, ha mindenki megőszülne egyből mert kíváncsi. Minden leskelődő, hallgatódzó kisgyerek egyből ráncos lenne, s meglehetősen hülyén festene a karácsonyfa alatt, például, de nem kevésbé. ezt a marhaságot egyébiránt szerintem azért találták ki a zemberek mert nincsen ínyükre a kíváncsiság.) elhatározta, hogy nem mutatja, mennyire idegesíti a másik nemtörődöm viselkedése. Tény, hogy meglehetősen rosszul leplezte ezt a dolgot. Talán inkább az rítt le róla, hogy még könyörögni is képes lenne, hogy elérte a célját. S mivel a céltudatosság becsülendő dolog, Sátán is megszánta kissé, s bátorítólag intett a kibontott makarónis tasakkal, amelyből most szanaszét repkedtek a tésztaszálak, elvegyülvén a sivatag hasonszőrűszínű (ilyen szó nincs is, ezt most én találtam ki, stipi-stop!) homokjával. Aki még mindig tudja, miről van szó, az nagyon ügyes, taps-taps.

- Már segítettem azzal, hogy elmeséltem. – Szóval ezt mondta Sátán.

- Segíts abban is, hogy megértsem! – kérlelte gyengén színészkedve Balázs, így tehát az (tehát ő, igen Sátán, csak nem akartam szavat ismételni. Igen, szavat, csak így parasztosan, hijnye!) kihúzott egy szálat a kezében tartott zacskóból, s maradékot a földre hajítván megjegyezte.

- Ez hülyeség.

- Miért?

- Mert én is mást értek meg egy történetből, és te is mást. – integetett Sátán a makarónival, mint egy tanár. Mint egy homályos tanár. - Mindkettőnk ebből származott tapasztalatai mások lesznek, ám ugyanolyan hasznosak lehetnek, annak ellenére, illetve éppen azért, mert mások.

- Akkor osztd meg velem a tapasztalataidat.

- Ez hülyeség. – ismételte önmagát Sátán, s ismét a nyitott hűtő felé fordult. Balázs csak most vette észre, hogy ég a lámpája. Nem neki, ő természetesen nem rendelkezett lámpával, hiszen nem volt mondjuk autó, a hűtőszekrény belső világítása égett, annak ellenére, hogy a sivatagban ritkán van hálózati áram. Igen a kettőhúsz. A mi kettőharminc, tudom, és? Te kis okostojás!

- Már megint miért? – hebegte duplán meglepetten. Vagy triplán. Szóval egymás után sokszor. 

- Mert a tapasztalatot nem lehet megosztani, azért tapasztalat.

- Ezt hülyeség. – ismételte maga is, mert elkapta a szó csendülését, s jelen esetben még így is gondolta. Miszerint ez most marhaság, amit Sátán beszél. Kicsit örült is neki, hogy nem a tudatlan szerepében tetszeleg, pedig mintha ez a lapjárás lett volna újabban neki osztva. Bár a lapjárást nem osztják, az mint a neve is mutatja, jár. Ez olyan sors dolog lesz. Ezen a fonálon érdemes elindulni, namármint, hogy a sors jár-e vagy nem jár, ez esetben pihenj meg, elmélkedj, aztán olvass tovább, vagy tegyél amit akarsz. Akaratszabatság van ugyanis, érd be ennyivel.

- Miért is? - mert a történet közben folytatódott. Vagy folytatódik. Vagy folyik. akár egy folyó. Ne lásd, csak nézd.

- Mert a tapasztalatokat át lehet adni. – felelte magabiztosan, habár belül úgy érezte, ezt azért nehéz lenne megindokolnia. Ez a vaskalap szindróma. a vaskalap azért vaskalap, mert vasból van, és kalap, teccikérteni? És a vizbűl veszi ki az zoxigént.

- Na, ez a hülyeség! – szusszant Sátán a hűtőbe, s finom mozdulatokkal kapargatni kezdte a deresedő felszíni jeget a tenyerébe.

- Miért??? – kiáltott önkéntelenül Balázs, mert egyrészt megvilágosodott, ami a folyadékhoz jutás folyamatát illeti, másrészt pedig még mindig nem értette.

- Mert csak az információt lehet átadni, a tapasztalatot nem. A tapasztalat ugyanis személyes.

- Nem értem.

Sátán villámgyorsan megfordult, és bokán rúgta Balázst, hogy az a homokba esett.

- Ezt most miért csináltad? – dühödött meg a férfi, noha az esés nem fájt, s tulajdonképpen a rúgás csak egy lábkilökés volt, hogy a talajra érkezzen, de mégis, azért, nemá! Meg különben is váratlanul érte.

- Fájt? – érdeklődött Sátán, s kinyalogatta tenyeréből a lassan olvadozó jégdarabkákat.

- Persze, hogy fájt! – méltatlankodott a megrúgott, s folyamatosan szemmel tartván – feleslegesen – a másikat, felállt. Kissé meg is ijedt, nem először. Mi lesz most? Bunyó?

- Akkor osztd meg velem milyen volt. Add át a tapasztalatodat.

Balázs egy rövid gondolkozás után szintén megrúgta Sátánt. Persze jóval óvatosabban, mert hát mit lehet tudni? Sátán felnevetett, s hirtelen kissé megint kontrasztosabbá vált. Ez lassan szokásává vált. De majd leszokik róla. Vagy nem.

- Egész ügyes. – mosolygott, annak ellenére, hogy lábon volt rúgva - Noha ebből nem tudtam meg, te mit éreztél, csak azt, hogy Én mit érzek. De a kreativitást becsülöm, ez tény.

Balázs – már nem is mondom a lassan balladai jelzőkké avanzsálódott hozzátartozó fogalomfüzéreket (lehet überelni, de azért szép volt nem? ) – most elhallgatott, és elgondolkozva meredt Sátánra.

- Azt mondd meg, mit akarsz te tőlem? Mit keresek én itt? – kérdezte gondterhelten, mert hirtelen rázuhant a semmit sem értés súlyos tömege, se ezt nem szerette. Szar érzés volt, na. Ezt hívják az okosok kezdődő depressziónak, hijjnye a tremeburáját nekijje -e! Ilyen hangulatváltozásos izé, na, szóval az…

- Én? – értetlenkedett Sátán, nem túl meggyőzően – Semmit.

- De – makacskodott az, mert nem volt jó ez az állapot, és ki akart belőle kecmeregni, szeretett volna választ kapni a kérdéseire, mert szerinte egészen idáig semmi értelme sem volt semminek. – Mondd meg. Hallucinálok? Megőrültem? Mi történik?

- Miért van az, hogy mindenki azonnali válaszokat akar, és nem eljutni akar a saját válaszaiig?

- Tudni akarom! – szorította ökölbe a kezeit a férfi, s mint egy dacos kisgyerek, kiabálni kezdett, mert erre mindenképpen feljogosítva érezte magát, jelen helyzetben – Mi történik velem? Hogy kerültem ide?! (figyeld meg, kedves olvasó, hogy itt egy roppant ügyetlenül megejtett mélypont következik. Olyasmi ez, mint amikor akad a kép, ha már tapasztaltál ilyet. De mivel a tapasztalatokat nem lehet átadni, csak holvány sejtéseid lehetnek miről is beszélek. Illyetve írok.)

- Ejnye-ejnye Balázska, kezded elveszíteni az önuralmadat. – intette meg Sátán, s valóban megrázta felé a mutatóujját.

- Nem érdekel! Azonnal mondd meg! – harciaskodott ejnyejnyebalázska.

- És ha nem?

- Tudni akarom! – csikorgatta a fogait miszter ejnyejnye, mert ilyenkor ez szokás.

- Az a ti bajotok, hogy mindig csak akartok valamit. Ami meg az orrotok előtt van, képtelenek vagytok kiélvezni.

- Ne beszélj félre!

- Szerintem meg te beszélsz félre. Én már rengeteg okosságot mondtam.

- Nem érdekelnek az idióta bölcsességeid! Vissza akarok jutni a saját életembe! Nem kellene itt lennem!

- Hm, honnan is tudod, hogy mikor és hol kellene lenned?

- Te tudod a választ! Mondd meg!

- És ha nem?

Balázs néhány feszült másodpercig Sátánra bámult, talán még egy–két bátortalan lépést is tett felé, hogy megrázza egy kicsit – vagy legalábbis tettlegességig vigye a dolgot – aztán megállt, fejét lehorgasztotta, teste egy pillanatra kőkeményre feszült, azután elernyedt. Nem, nem tud felébredni, ez tény, ez tehát nem lehet álom. S miután ez tudatosult benne, elöntötte a végtelen bánat, s az elhagyatottság érzése. Most biztosan megőrült, megbomlott a tudata, megzavarodott, meghülyült. De miért ő? Végül lehuppant a homokba, és a kezébe temette az arcát. Ujjai közül vékony fonálban ereszkedtek alá könnycseppjei, vállait némán rázta a zokogás. Sátán megértően szemlélte, majd rágyújtott. Nem, nem egy nótára, bár ez elég vacak vicc volt. Fogj egy tollat, és húzd ki ezt a sort, kérlek.

- Nocsak – közölte – ez elég gyorsan ment.

- Micsoda? – emelte fel könnyáztatta arcát a tenyeréből Balázs – aki mint tudjuk minden Balázsok, satöbbi, satöbbi, satöbbi – mi ment gyorsan?

- Ez a rinya periódus csak később szokott jönni.

- Miről beszélsz?

Sátán elgondolkodva meredt a férfira, s közben egyre élesebb, egyre kontrasztosabbá vált. Balázs megkövülte nézte, ahogy pulzálva élesedik ki előtte Sátán sziluettje, akár ha egy mozi teremében, a kezdetben üres vászonra egy lassan élesedő film veti árnyékát, majd kiteljesedik egy tökéletes, élethű illúzióvá, hogy azt hidd, ott van, ami nincs is. De álmodozni jó. És persze könnyű.

- Biztosan tudni akarod? – fokuszálódott be aztán egyetlen kicsinyke tizedmásodperc alatt Sátán, s a homályból kibukkant egy arc, amely az azonos volt az övével, egy másik Balázs tekintett vissza rá, csak valamivel határozottabb pillantással, amellyel talán ő sohasem rendelkezett. Ez persze meglepte és megijesztette egyszerre. Mármint a látvány. De Sátán még mondott valamit. Ezt – Én azt gondolom, hogy ha válaszolok most neked, semmivel sem leszel előrébb, ráadásul sokkal jobb móka magadnak felfedezni a dolgokat. Tudod: a megvilágosodás Balázs, nem vágysz rá?

Annak ellenére, hogy most először szólította a keresztnevén, a mi Balázsunk (blablabla) nem túl sok késztetést érzett az igazság megismerésére. Legalábbis nem arra az igazságra, amit a másik nyújthatott neki, neki a saját igazságára volt szüksége, ami kimerülhetett volna egy szimpla igenben, vagy nemben.

- Mi történik velem? – nyöszörögte, mert jelen helyzetben ennél többre nem volt képes, és nagyon sajnálta magát. Meg kell a szívnek szakadnia.

- Meghaltál. – közölte némi megfontolás után Sátán a kegyetlen tényt.

- Micsoda? – sikoltotta a fent nevezett, s egész testéből kifutott a vér, ami egy halottól azért nem is rossz teljesítmény. Szóval kifehéredett, na.

- Mondom. Szívroham. Vagy autóbaleset. Vagy gyomorrák. Nem mindegy?

- Az nem lehet! – kiáltott fel a férfi, és igazán bután nézett maga körül a sivatagban, noha már itt tartózkodott egy ideje.

- Első lépcső: tagadás – bólogatott Sátán okosan, s közben mélyeket szippantott a cigarettájából. Élvezte a dolgot. Lehet gondolkodni, hogy a dohányzást, vagy pedig… nos, a dolgot, igen.

- De hogyan? Miért? És mi ez a hely? – hebegte egyre zavarodottabban Balázs.

- Második lépcső: rengeteg kérdés.

- Ne szórakozz velem! Azonnal mondd meg, mi történik! Ez nem lehet, hogy éppen velem…

- Harmadik lépcső: düh, és elutasítás.

Balázs most valóban hihetetlen indulatok közepette tekintett fel önmaga furcsa mására – vagy valami ilyesmi – ezek között nem kevés méreg volt jelen, amely lassan felszívódott – mint ahogy már az a mérgeknél szokás – s lassan elkeseredésbe csapott át – na, mármint a hangulata, tehát ez az erősen felfokozott érzelmi állapota, vagy micsoda - majd pedig teljes reménytelenségbe, tehát tulajdonképpen önsajnálatba. Ez már csak így megy. Igen, ez.

- Szóval, halott vagyok? – suttogta aztán maga elé csüggedten, s ez megint egy újabb érzelem, amely végső soron csak egy árnyalatnyival volt másabb, mint az eddigi lelki fullánkok, melyek véresre sebezték lelkét. Megállapíthatjuk tehát, hogy oda futott a vér, a lelkébe bele.

- És a negyedik, a belenyugvás. Nos tehát, miután gyorsan végigestünk a tipikus fázisokon, azt ajánlom, legyél kreatív, és csinálj valamit, ami nem jellegzetesen ugyanolyan, mint mindig, mert azt már kurvára unom.

- De…

- Nincs de. Halott vagy. Hulla, tetem, holt ember, rothadó hús. Már nem vagy ott, ne is foglalkozz vele.

- És akkor most mit csináljak? Mi fog most történni? – már megint a kérdések, de valljuk be őszintén, mi sem tennénk mást ilyen helyzetben. Esetleg tortát sütnénk, szalonnával.

- Mittom én? Nem vagyok jós.

Balázs teljesen összetörve, fáradt tekintettel figyelte az egykedvűen dohányzó Sátánt, s hosszú ideig szólni sem tudott a rátörő érzések súlya alatt. Mintha a víz alá nyomták volna a fejét, vagy csak egyszerűen kiszippantották volna a levegőt a közegből ahol éppen tartózkodott. Zihált, izzadt és fázott egyszerre, gondolatai, mint ideges méhek zsongtak a fejében, de nem álltak össze semmilyen összefüggő formává. Teste furcsa görcsbe, arca szenvedő grimaszba rándult, könnyei egy pillanat alatt elapadtak, szemei és szája csont szárazra dagadt. A világ forogni kezdett vele, s csak Sátánt látta szemei előtt, ahogy, lassan forog a mindenséggel együtt, s egyre inkább elhomályosul.

- Nono – pöckölte el elegánsan cigarettáját Sátán, s kép egyszerre megszűnt mozogni, oly élesen és hirtelen fokuszált be egyetlen pengeéles pillanatképbe, hogy belesajdult a lelke, aki látta. Ez jelen pillanatban csak Balázs volt, de ha egyszer megfilmesítik ezt a könyvet, te is részese lehetsz ennek az élménynek – Nem elájulni. A halottak nem ájuldoznak ugyanis, te meg csak szarabbúl éreznéd magad, még ennél is. Hát köll az neked? – s azzal barátságosan lehajolt, s talpra segítette a magatehetetlen férfit, aki habár nem szívesen, de azért felállt, s még imbolygott egy kicsit, ahogy az ilyenkor illik. Mindenestre így azért valóban jobb lett egy kicsit. A levegő visszatért a tüdejébe, és a gombóc is eltűnt a… azazhogy hoppá, mi vaaaan?

- Érzem a testemet – közölte rekedten a férfi – s furcsállkodva tapogatta meg a mellkasát és a torkát – Ez hogy lehet?

- Egész életedet a testedben töltötted, mégis mit vársz?

- De… ez itt a pokol? – váltott hirtelen témát Balázs, s az a kevés önbizalma is eltűnt, ami eddig erősítette képzelt hallucinációjában. Na, ezt hámozd ki!

- Nevezd, aminek akarod. Bár szerintem ahonnan jöttél, inkább azt a helyet hívnám pokolnak.

- Miért mondod ezt? – rökönyödött meg a férfi, s kibujt Sátán karja alól. Ha nehezen is, de képes volt talpon maradni.

- Mert azzá tettétek. – vonta meg a vállát Sátán, s figyelmesen nézte a másikat, hogy bírja –e? Bírta. Ügyes egy kölök ez, meg kell hagyni. - no persze nem volt ez mindig így, te ezt tettétek vele. Jó érzéketek van a paradicsomból pürét csinálni.

- Kik?

- Ti, emberek. – bólogatott bölcsen, úgy is, mint a kettesszámú Balázsok Balázsa, aki végső soron mégiscsak ő maradt, Sátán - Isten létrehozta nektek a paradicsomot, az édenkertet, ti pedig pokollá változtattátok, majd elhitettétek magatokkal azt, hogy Isten kitagadott titeket onnan. Pedig kaptatok egy fantasztikus játszóteret. De ti, ostobák, az helyett hogy élveztétek volna, felgyújtottátok a libikókát, aztán szüntelen nyavalygásba kezdtetek, hogy nincs semmink, amivel szórakozni lehetne, na meg egyáltalán, szar az egész. C’mon my god, teremts egy másikat! De Isten nem hülye, csak ti nézitek annak.

- Miért mondod ezt? – rökönyödött meg a férfi, és kissé megint szédülni kezdett. Ezúttal valahol a fejében borultak össze gondolatai az érzelmeivel, s ez testére csak valami alacsony rezgésszámú remegésként hatott ki, amit újabban úgy mondanak ki felnőtteknek, hogy remegett a gyomra.

- Mert ez az igazság. Fáj? Ne is törődj vele. Már halott vagy, eleget éltél hazugságok között. Épp itt az ideje, hogy elgondolkozz egy kicsit. Idődbe belefér...

- Miért mondod ezt? – rökönyödött meg a férfi, és kissé megint szédülni kezdett. Ezúttal valahol a fejében borultak össze gondolatai az érzelmeivel, s ez testére csak valami alacsony rezgésszámú remegésként hatott ki, amit újabban úgy mondanak ki felnőtteknek, hogy remegett a gyomra.

- Mert ez az igazság. Fáj? Ne is törődj vele. Már halott vagy, eleget éltél hazugságok között. Épp itt az ideje, hogy elgondolkozz egy kicsit. Idődbe belefér.

- Meddig leszek itt?

- Amíg tovább nem tudsz állni.

- És az mikor lesz?

- Én mondjam meg?

- Te.

- Cicafiú, én Sátán vagyok, nem jós vagy varázsló, ezt azt hittem már tisztáztuk.

Balázs megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani összegabalyodott tudata ráncait. Ettől persze csak a füle kezdett el zúgni egy kicsit, de hát ez már megszokott mozdulat volt, mondhatnánk úgy is, hogy még élő korából. Nagyon vicces, hahaha.

- Nem, nem, semmi sem tiszta. Fogalmam sincs, miért vagy itt velem. – közölte, mert ez egy párbeszéd.

- Gondold azt, hogy én vagyok az államilag kirendelt Sátánod, ha így könnyebb. – vigyorgott a másik, majd lehuppant a homokba, ahonnan még az imént ő maga állította fel a gondok súlya alatt összeroppant férfit. De mintha már kezdene egy kicsit magához térni. Szándékosan nem írtam, hogy feléledni, ehehe. Nevess csak, néha többet ér, mint a megértés.

- És most mit fogunk csinálni? – kutatta Sátán tekintetét Balázs, ám az már bőszen rajzolgatott mindenféle krikszkrakszokat a homokba, mintha itt sem lenne. Pedig ott volt. Hol? Erre még mindig nem tudott felelni. Persze kisebb gondja is nagyobb volt ennél, legalábbis ezt gondolta mostan. Hogy eme agyszülemény igazságtartalma mennyi, azt most talán mellőzném.

- Ezt is én mondjam meg? – morogta a fogai között a kérdezett (no meg nem is volt ott más, aki moroghatott volna), s eltörölte az egészet, majd ujjra kezdte. Talán pszichésen gyenge ez a Sátán, azért csinál ilyeneket. Levezeti a feszültségét itten a homokkal.

- Te. – felelt Balázs, s maga is lekuporodott Sátán mellé, igaz a föveny égette egy kicsit a bőrét, de legalább puha volt. Puha és meleg tehát, mint a rántotta, még ha ez nem is a legjobb hasonlat volt, de most érd be ennyivel.

- Hm, határozottan téveszméid vannak. Még mindig. – tekintett fel rá egy pillanatra beszélgetőtársa, s tovább rajzolgatott. Ez aztán tiszta hülye nemnormális, de be kell érni vele. Jelenleg nincs más sátán raktáron.

- Még mindig? – visszhangozta tehát Balázs, mert a visszakérdezést már megtanulta.

- Ahogy ez már lenni szokott. De ne aggódj, nem mindenki tibeti láma.

- Ő is hozzád került? – érdeklődött a férfi, s keze önkéntelenül babrálni kezdett a homokkal. Ez a babrálás tulajdonság már csak megvan nálunk, embereknél. Amint valami a kezünk ügyébe kerül, nekiállunk baszogatni, mintha jobbá tennénk azáltal, hogy hozzáérünk, mintha mi hívnánk ezzel életre a benne nyugvó nyughatatlanságot. Ha semmi nincs kéznél, az orrunkat túrjuk, de csináljunk már valamit! Ne vigyorogj, te is túrod az orrodat, csak legfeljebb nem beszélsz róla.

- Na, akkor egy kis oszlatás, rendben? – tekintett fel Sátán, s mosolygott mellé - Oszolj! Jól van, ez gyenge vicc volt… Először is nem te kerültél hozzám, hanem én hozzád. Mégis honnan veszed, hogy én vagyok itt a góré?

- De hát ez nem a pokol? – szűrte egyik kezéből a másikba a homokot Balázs, és határozottan elgondolkodó hangnemre váltott. Kicsit talán elcsendesedett már belülről, de aki hulla az ne is nagyon ugráljon nemde? Tehát ez azért a minimum, amit elvárunk egy halottól, hogy maradjon nyugiban, legyen halott. Kivéve, ha zombis filmet nézünk, de ez most nem az.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük egyszer.

- Csak azt gondoltam, ahol a Sátán, ott a pokol is.

- Végső soron ebben van némi logika, ezt elismerem, habár ez a sztereotípiáidból adódik. No meg, életedben nem sok Sátánnal találkoztál mi?

- Hát nem. – ismerte be a férfi, s rögtön elbizonytalanodott. Ezt azért nagyon gyorsan rávágta. És ha mégis? Na mindegy, itt most aztán felpörögtek az események, egy jó darabig úgy beszélgettek eztán, hogy mindketten elmélyülten szűrögették a port kezeik között, s miközben ezt a meglehetősen monoton, egyhangú, és talán unalmas mozdulatsorokat végezték (és még gépies is, ha valakinek még nem lenne elég), s egymásra se tekintve beszélgettek tovább, mint két meditáló guru, akiknek az a feladata, hogy kezeik között szitálják át a Szahara végtelen homokját. Ez azért szép hosszú lett nem? Mindenesetre babráltak és beszélgettek, vagy beszélgettek és babráltak, mindenki döntse el, melyik a jobb. Szerintem tökmindegy, és nyugodtan gondold azt, hogy szótagszámra fizetnek. Pedig nem.

- Elég baj. –ez volt a felelet. Leülhet, egyes.

- Miért?

- Mert nem ártana néha Sátánra is odafigyelni, nem csak Isten szavát lesni állandóan. Igaz azt se halljátok meg.

- Miért nem? Sokan vannak, akik megtalálták Istent.

- Kik?

- Hát… a prófétái mindenképpen.

- Most leboruljak és hallelujázzak? Kik ők? Halottak, mint te magad is!

- Igen, de amíg éltek…

-… akkor sem figyeltek rájuk.

- Ez nem igaz!

- Rendben, cáfolj meg!

- Hát… mondjuk, ott van Jézus Krisztus, a világon a legtöbben ma is az ő szavai szerint élnek.

- Na, akkor ezt most gondold át.

- Miért, nem így van?

- Nem.

- De hát a kereszténység a legtöbb embert megérintő vallás a világon!

- Ez igaz.

- Akkor?

- Akkor mi?

- Akkor hogy mondhatod azt, hogy Krisztusra nem figyelnek az emberek.

- Nem értem az összefüggést.

- Miért nem? Jézus követői a keresztények nem?

- Ezt meg honnan veszed?

- De hát ezt mindenki tudja.

- Attól, hogy ha valamit sokan mondanak, az már rögtön igazzá válik?

- Azt állítod, hogy annyi ember téved? Több százmillió?

- Nem, nem tévednek. Ostobák.

- Ostobák? Ezt azért magyarázd meg!

- Mi Jézus legfőbb tanítása?

- Hát… sok tanítása volt neki.

- De mi a legfontosabb ezek közül?

- Talán… hogy szeresd felebarátodat?

- Na, nem vagy te egy hülyegyerek. (hát nem ezt mondtam néhány oldallal fentebb? S lőn.) Pontosan ez az. Ami ugyan egy tévedés, igaz, jó szándékú tévedés, de hát Josua mindig szentimentális volt egy kicsit. Mondtam is neki: te, Josua… na jó, nem is találkoztam vele… eleget...

- Ezzel most mit is akarsz mondani?

- Én? Semmit. Neked kellene megvilágosodnod.

- De hát, nem ezt mondja a keresztény egyház? Hogy szeresd felebarátodat?

- Tényleg. Ezt mondja?

- Ezt.

- És valóban szereti felebarátjait?

- Gondolom, igen.

- Aha.

- Most mit aha?!

- Ha te így gondolod, akkor legyen így. Bár ez esetben most Krisztussal kellene beszélgetned nemde?

- Én nem vagyok keresztény.

- Beszarás! És most ezért kerültél a pokolra mi? Akkor viszont hiányzik néhány kellék nemde? Izzó parázs, meg lángnyelvek, üstök, benne elkínzott halálsikoly-mániás emberekkel ugye? Nekem meg szarvamnak kellene, hogy legyen, meg patámnak, és mondjuk, az anyádat kellene kúrogatnom miközben téged szeletenként vágnak fel időtlen időkig?

- Most miért mondod ezt?

- Mégis, mit gondolsz, miért vagy pont itt?

- Talán, mert nem hittem sohasem Istenben.

- No, ez remek. És aki nem hisz Istenben, annak a büntetése sivatag, meg néhány kellék, plusz egy, azaz egy darab Sátán. Majd számláld azért meg, hogy minden megvan –e?

- Te folyamatosan kigúnyolsz. Lehet, hogy tudatlan vagyok, de még sohasem haltam meg ezelőtt, tehát…

- Ezt meg honnan veszed?

- Mit?

- Hogy nem haltál még meg ezelőtt. És egyáltalán, mi előtt?

- Összezavartál. – sóhajtotta megadóan a férfi, s abbahagyta a homok szűrögetését.

- És ez baj? – Érdeklődött kedélyesen a másik, aki viszont még mindig ezt tette. Mindenki tudja mit. Aki nem, az igyon egy bögre homokot, talán eszébe jut.

- Igen az!

- Akkor mondjuk, vedd a fáradságot, és zavarodj ki.

- Nem értem.

- Az még nem lenne baj, de érteni véled. Ez a gond.

- Ezt most már tényleg nem értem.

- De szeretnéd, nem?

- Nagyon.

- Frászt. Nem azt szeretnéd, hogy megértsd, amit mondok, mindössze azt, hogy értsed végre, miről is beszélek.

- Ez nem ugyanaz?

- Más a szándék. Nem az érdekel, amit mondok, és még csak az sem, hogy miért mondom, mindössze be akarsz illeszteni a gondolataim közül valamit a világképedbe, hogy azt mondhasd, még mindig, minden rendben. Erről eszembe jutott egy vers:

A ritmust keresed.

A lassú,

Halk

Ütemet.

Egy ábrát,

Mely együtt

Élhet veled.

Az alkotót féled,

S alkotni félsz.

Attól rettegsz,

Sosem lesz egész.

Másolsz tehát.

Ezt

Biztos Megteheted.

Az ő dobját simítod.

Az ő haját pengeted.

S haragszol rám,

Mert

Szájba

Szarom

Urad.

S sikoltasz,

Ne hallják

Urad miképp mulat.

Gyilkolnál (csak titkon)

Legyen belőlem

Pokolbéli pára.

Majd

Keresel,

Lelni vélsz,

S mintáid rovod

Ez forrongó halálra,

Hogy Értelmet nyerjen

Hogy bátran hihesd:

Még

Mindig

Minden

Rendben.

Mígnem rothadó retinád

Egy utolsót rebben.

Nos? Hogy tetszett?

- Hát így elsőre…

- Elmondjam még egyszer?

- Nem bánnám…

Megtörtént. A tisztelt olvasó most szépen lapozzon vissza és okuljon.  Balázs is ezt tette. Na, vissza nem lapozott, mert hát ő ugye résztvevője volt az események, te pedig kedves olvasó, mint a neved is mutatja olvasó vagy, tehát nincs igazán sok választásod, amennyiben ismét el akarod olvasni a verset. De persze megpróbálhatod felidézni is, már ha egy fenomén vagy. Viszont talán inkább térjünk vissza Balázshoz, aki némi megfontolás után csak ennyit közölt Sátánnal:

- Van egy cigid?

Sátán nevetett.

- Mindent a kuncsaftért! Parancsolj! – és azzal egy hihetetlen hosszú, és vékony cigarettát halászott elő a semmiből, és még ugyanazzal a mozdulattal a férfi szájába dugta. A dohányárú az első szippantásra meggyulladt. Még hogy nem tud varázsolni, nesze!

- Na most, te azt akarod mondani, hogy semmit ne higgyek el, amit eddig tapasztaltam?

- Nem ezt akarom mondani.

- Akkor mit?

- Hát ez az.

Balázs nevetett. Nem gondolta volna pár perce, hogy képes lesz erre. Viszont ez a helyzet már olyannyira képtelennek tetszett előtte, hogy kénytelen volt vidulni egy kicsit.

- Nekem úgy tűnik, hogy azt állítod, ne higgyek senkinek.

- Így tűnik?

- Lépj már át ezen a visszakérdezésen! Mi vagy te pszichiáter?

- Bravó! – csippentett a szemével Sátán, bár ilyet csak az egészen idős ember tudnak meggyőzően csinálni. Persze azért ez se volt rossz. És persze stílusos. És ki mondta, hogy Sátán nem idős? Pláne. – Kezdesz egész emberi hangnemben társalogni.  Nem vagy éhes?

- De éhes vagyok – ismerte Balázs – és szomjas is, ezen kívül pisilnem is kell, csak azt nem értem miért érzem ezt, ha egyszer halott vagyok?

- Mert a testedben élsz, még mindig. Te is, mint a legtöbben, a testeddel azonosítod magadat. Ami végül is nem baj, csak azt hiszitek, hogy csak a testetek vagytok, annak ellenére, hogy felsőbbrendűnek tartjátok magatokat az állatoknál.

- Az intelligencia miatt - emelte fel a kezét védekezőleg a férfi, de már meg is bánta. Igazából, már azon gondolkodott hol könnyítsen magán, s hogy azután kinyalja a hűtőt. Hm, erotikus nemde?

- Na hiszen, sokra mentek vele. – legyintett Sátán, majd felállt, s a másikat is felsegítette – na, menjél, hugyozd ki magad, élvezd ki a pillanat romantikáját, nemsokára úgyis leszoksz róla.

- Miért is? – kérdezte a férfi, miközben gondosan leporolta a ruháját.

- Mert halott vagy, és a halottak szépen elrohadnak, nem pedig pisálni járnak a sivatag felső szegletébe, meg esznek, isznak. Ne kérdezz semmit, menj Isten hírivel! Illetve Sátán hírivel!

S ment.

Aztán meg jött. Meséljek róla mi történt? Szerintem mindenki tudja. Aki meg nem, annak nem kellene ilyen írásokat olvasnia. Viszont biológiából biztosan megbukott. Esetleg évek óta be van katéterezve, és már nem tudja milyen egy jó hugyozás. Tőlük elnézést, az összes többi hülye.

Leültek megint, ezúttal a már nem létező doboz belsejébe, a forróságtól egyre megviseltebb, és persze feltüzesedett tárgyak közé, a hatalmasra nőt - s azután összedőlt - láda aljára, amit egyúttal tekinthetünk padlónak is. Na, akkor ezt tisztáztuk, hogy hol és mit, mert tudom, hogy ez idegesít mindenkit állandóan. Na persze és hogy ki, és hogy minek? Kis kíváncsiak. Hamar meg is öregszetek.

- És mi fog most történni velem? – ez volt az első kérdése visszatértekor Balázsnak, aki még mindig minden Balázsok Balázsa, többek között azért is, mert több ilyen nevű személy nem szerepel ebben az írásműben.  Így persze könnyű nem?

- Már megint kezded. Kérdezel, én meg válaszoljak. – nézett az égre Sátán, ami igencsak komikus volt jelen helyzetben, ezért gyorsan abba is hagyta a bohóckodást – Talán próbálj magad rájönni a dolgokra. Egyébként ezért is vagy itt. Most megnyugodhatsz, ez mondjuk egy válasz volt.

- És mi fog most történni velem? – ez volt az első kérdése visszatértekor Balázsnak, aki még mindig minden Balázsok Balázsa, többek között azért is, mert több ilyen nevű személy nem szerepel ebben az írásműben.  Így persze könnyű nem?

- Már megint kezded. Kérdezel, én meg válaszoljak. – nézett az égre Sátán, ami igencsak komikus volt jelen helyzetben, ezért gyorsan abba is hagyta a bohóckodást – Talán próbálj magad rájönni a dolgokra. Egyébként ezért is vagy itt. Most megnyugodhatsz, ez mondjuk egy válasz volt.

- Ez mondjuk az – ingatta a fejét Balázs, és elmélyülten simogatta az állát, ami valóban az gondolkozás jele, de legalábbis a szándékáé. Ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy ami, vagy aki elmélyül az akár süllyedhet is. - Azt várod, hogy elmondjam, mit gondolok arról, ami most történik?

- Nem várom. Te vársz mindig valamire, az helyett, hogy cselekednél, de legalábbis megpróbáld átélni azt, ami van. De – csettintett egyet a nyelvével s a kezével is egyszerre Sátán, s közben mutatóujját, mint valami dárdát a férfinak szegezte – ezt sohasem értettem. Miért akarjátok, hogy mindig másvalaki döntsön helyettetek? Lustaság lenne? Hiszen még a saját gondolataitokat sem figyelitek, arra vagytok berendezkedve, hogy mások elméleteit illesszétek bele a világképetekbe, amely szintén másoktól származik, de ők is már úgy hallották valahonnan.

- Ez a hagyománytisztelet. – állapította meg Balázs, és megvonta a vállát – nincs ezzel semmi baj. Mások már kitaláltak valamit, ami működik, mi meg használjuk, nem értem, hol a gond?

- Na ja, aztán amikor meg nem kaptok banánt, akárhányszor nyomjátok meg azt a fránya gombot, csak lestek, hogy ez most meg miért? Illetve – biggyesztette le az ajkait Sátán, majd legyintett egyet (igazán elegáns, nagyon megkapó, és a tömeg csápolni kezd) – még csak nem is lestek, néztek, bambultok inkább, mert még azt se látjátok be, hogy ez nem működik, csak futtok a lánccal a nyakatokban, ha meg elszakad, hát kértek egy másikat.

Balázs ezen elgondolkozott kissé. Egyre többet tette ezt mostanság. Úgy látszik, ehhez meg kell halni.

- Ezért mondtad el az imént azt a történetet? Azt gondolod, hogy mi, emberek, azt se tudjuk, mit csinálunk, csak tesszük, mert megtanultuk?

- Tény, ezt gondolom. De te mit gondolsz?

- Nem tudom. Sohasem filozofáltam még ilyesmin.

- Akkor min filozofáltál?

- Hát… nem igazán szoktam ilyen dolgokkal foglalkozni.

- Miért is?

- Mert volt elég napi gondom, ami lefoglalt.

- Mint például?

- Hát tudod, a munka, a lakásom, a barátok és a család…

- Ezek szerint a te életed értelme a munka, a lakásod, a barátok, és a család. És Te, hol maradsz?

- Hogyhogy hol? Ott vagyok… voltam ebben az egészben.

- Ott voltál, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkozz.

- Megint kiforgatod a szavaimat.

- Mivel a te szavaid, te fogalmazod meg úgy, hogy kiforgatható legyen. Persze – és itt egy újabb vigyor következett –esetleg felmerülhet az a tény is, hogy nincs igazad.

- Miben?

- A szaros kis életedben, abban! Ezt nevezed te életnek? Dolgozol, rendet raksz a lakásodban, megiszol egy sört a haverokkal, virágot viszel a mamának anyák napjára? És egyszer sem merült fel benned, hogy miről szól ez az egész, vagy legalább, hogy élvezd egy kicsit?

- De hát én élveztem az életet! Én szerettem élni! – ellenkezett élénken a férfi.

- Persze, szeretted azt az elgépiesedett mechanizmust, amit te életnek nevezel.

- Dehogy elgépiesedett!

- Rendben, akkor mondj egy momentumot, amelyet nem másoktól vettél át, hanem önmagad szülted!

Nem részletezem. Hosszas elmélkedés következett itt az egyik oldalról, a másikról pedig türelmes várakozás. Persze, feltételezem, mindenki tudja melyik oldalt kire értettem, de akkor most mondjuk, merüljön fel az a gondolat, hogy pont fordítva van. Érdekes nem? És magától bukkant fel ez a gondolat töretlen tudatod erdejében? Na? Nem kommentálom.

- Lehet, - kezdte aztán lassan Balázs a mondandóját, vagy akár gondolhatjuk azt is, hogy megfontoltan tagolta szavait, kinek mi tetszik. Ismételten nagyon tudom ajánlani eme könyv összefirkálását – hogy én magam nem hoztam létre semmi rendkívülit, de mindenképpen részt vettem abban, hogy mások megtehessék ezt. És a döntéseim is a sajátjaim voltak. – s várakozólag tekintett a másikra, aki meglehetősen teátrális mozdulatokkal nyújtózkodott egyet, majd ásított. Hosszan, és álkapocsrecsegtetően.

- Mert mások valami rendkívülit hoztak létre? - érdeklődött unottan – Mit? Egy mobiltelefont? És mi vagy te, hangya, hogy a királynőt szolgálod, akiről azt sem tudod kicsoda?

- Most ezzel azt akarod mondani, hogy az emberi közösség nem hozott létre semmi hasznosat?

- Nem vagyok elájulva a teljesítményüktől, ez tény.

- De hát felépítettek egy egész civilizációt, mi uralunk egy egész bolygót!

- Ja, igen a csúcsragadozó elmélet. Nagyon büszkék lehettek rá. Ennél azért többre vagytok képesek, szerintem. Bár meglehet, hogy tévedek, és nem én vagyok a béta verzió, hanem ti. De lehet, hogy Théta. Vagy Omega.

Balázs itt kissé elkomolyodott, majd hirtelen elmosolyodott, s erre tehát Sátán is mosolyogni kezdett, így tehát mindenki mosolygott, derült, vigyorgott, mókázott, hahaha meg a többiek.

- Arra gondolok – mondta aztán, mikor végső soron kimosolyogták, vigyorogták etc. magukat – hogy épp igyekszel elrontani a dolgokat. Elvégre te vagy a Sátán.

- Én meg arra, hogy egyrészt ha sikeres vagyok, az azt jelenti, hogy a dolgok nem műkődnek a legmegfelelőképebben, másodszor pedig hogy beszélhetnénk erről az „a” betűről, mert látom már, hogy ez a mániád.

- Nem értem mi a gondod vele. Így szokták mondani: „a” Sátán, „az” Isten. Ez csak egy szófordulat.

- Több annál.

- Miért?

- Miért, miért… Mert kizárólagossá teszed ezzel a neveket.

- De hát, azok nem?

- Ne legyél már egydimenziós – szóval pontagyú, vagy akár kocka – te nem is hiszel sem Istenben, sem Sátánban.

- Azt hiszem, most már kénytelen vagyok hinni benne, tekintve, hogy…

- Halott vagy.

- Igen.

- Akkor most te vagy „a” halott.

- Nem, én egy halott vagyok… azt hiszem.

- Tehát már mások is meghaltak?

- Igen.

- Honnan tudod?

- Tapasztaltam.

- Akkor miért mondod azt, hogy „a” Sátán, és „az” Isten?

- Hát… először is mert ők nincsenek többen…

- Álljunk, csak meg! Ezt meg honnan veszed? Tapasztaltad?

- Ööö, végül is nem…

- Akkor miért beszélsz róluk úgy, mintha csak egyetlen személyek lennének? Miért beszélsz róluk úgy egyáltalán, mintha személyek lennének?

Balázs most elgondolkozott egy kicsit.

- Talán azért, mert mások, akik hisznek bennük, szintén így beszélnek róluk.

- És másoknak van tapasztalatuk Istenről, vagy Sátánról?

- Igen, biztosan van. –jelentette kis határozottan, tehát kétely nélkül. De reménykedett egy kicsit, ez legalább biztos, ami meg a tuti.

- És te miért nem hiszed el a tapasztalataikat? – vonta le a logikus következtetést Sátán, de inkább kérdezte. Bár lehet, hogy mindkettő megvolt.

- Mert nem én éltem meg ezeket személyesen. – vonta meg a vállát Balázs, s kissé már unta a dolgot. Vagy így volt egyszerűbb. Így megyen ez.

- Na, akkor egy kis összefoglaló: vannak emberek, akik hiszen Istenben, hisznek Sátánban. Azért teszik ezt, mert úgy érzik, személyesen megtapasztalták Istent, és a Sátánt is, bár ezt kétlem. Igaz az Istenhitüket sem hiszem el, de ez mellékvágány. Rámenjünk?

- Talán most inkább ne. – emelte fel a kezeit Balázs, meglehetősen színpadiasan (utánozás, majomszokás), de ha majd ezt a művet színpadon adják elő (nagy esély van rá, igenis, mert egy mestermű, hogy így fejezzem ki magamat) akkor ez pont megfelel egy rendezői instrukciónak. Hacsak addig ki nem találnak valami jobbat. Na, ez lenne a mellékvágány!

 - Rendicsek. – kacsintott Sátán - Te viszont nem hiszel ezekben a dolgokban, mert nem csak saját tapasztalatod nincs, de ezeknek az embereknek sem hiszed el, amit mondanak, noha épp elegen vannak. Miért?

- Mert nem látok rációt abban, amit mondanak. – felelte némi megfontolás után a férfi, amin meglehetősen hamar túlesett.

- Megint miért?

- Mert nincs olyan tapasztalatom az ő világukról, amellyel megérthetném őket. – fektette le a kézenfekvő tényt Balázs, és az orra tövét vakargatta, ami viszketett, mert meleg volt. Volt már erről szó elégszer. Legalább valami megragad.

- Körbe megyünk – állapította meg Sátán, és ez valóban így volt. Vagy van. Vagy lesz. Tehát valami időrendi fogalom van itten – a világűrről van tapasztalatod?

- Hát… hogy jön ez most ide? –zavarta meg a témaváltás a másikat, mert épp koncentrált, hogy megértse, mit is akar Sátán, s némi szájtátással leplezte ezt. Végül aztán be is csukta szépen. Vagy csúnyán. Mindegy, mély levegőt vett, így is mondhatjuk, és máris más az értelme. Már ha van neki ilyenje - De, végül is nincs. – ez a mondat vége volt, de felfoghatjuk egyfajta válaszként is az időközben lezajlott néma írói narráció fantasztikusan szellemes befejezéseképpen. Vagy inkább térjünk a tárgyra, befejeztem. De tényleg. (hazudtam)

- De elhiszed, hogy van világűr?

- Persze!

- Akkor hogy van az, hogy az egyik dolgot elhiszed, amiről nincs tapasztalatod, a másikat meg nem?

- De hát… a világűr létezik. – álmélkodott Balázs, s igazán hülyén nézett Sátánra, akit ez csöppet sem zavart.

- Honnan tudod? –érdeklődött, mint akinek fogalma sincs a kozmosz rejtelmeiről.

- Mert… ezernyi jele van, ne szórakozz velem. – dühödött meg kissé, majd rámutatott a kézenfekvő tényállásra, teszem azt: - Látom is például, esténként.

- Nem, nem Józsi, te esténként egy nagydarab sötétséget látsz néhány villogó izével megtarkítva. –rázta a fejét Sátán, és maga is erősen kételkedett, vagy legalábbis ezt mutatta. Sose lehessen tudni manapság Sátánéknál.

- Jó, persze, de hát, az a világűr! Rengeteg tudós foglalkozik vele, és egyáltalán… van benne logika, ahogy elmondják, ahogy megtanultuk.

- És Istenben nincs logika? – morfondírozott Sátán, és a körmeit piszkálta, ami az unalom jele.

- Abban nincs. - jelentette ki határozottan Balázs, vagy legalábbis igyekezett határozottnak látszani. Részben sikerült, ugyanis ő legalább elhitte.

- Ismét csak miért? – vakargatott valami piszkot a körmei alatt továbbra is Sátán.

- Mert nem hiszem, hogy a világot egyetlen tudat teremtette, meg ő is irányítja. – felelte büszkén Balázs, mert tetszett neki, hogy - végre először - tudja a választ. Csillagos ötös, lehet menni a gyárba melózni. -  Aztán meg elküldi a fiát, és feláldozza értünk. Nincs értelme.

- És mindezen tények kizárják Istent? – érdeklődött beszélgetőtársa alig érthetően, mert már rágta is a körmeit. Biztos izgult a válasz miatt. Vagy egyszerűen csak rossz szokás lehetett. Még ezek a mai Sátánok! Már semmise a régi. Szerencsére.

- Igen ki. – szóval zárják. Kizárják, tehát nincs bent.

- Na, akkor most segítek egy kicsit, mert fennakadtál saját magadon. Mit mondott a tudomány ezer éve a világűrről?

- Hogy… - kezdett bele nagy lendülettel a férfi, majd kapcsolt (agyilag. Nem, nem volt a kezében távirányító. Már írtam volna. Tessék figyelni) értem ám mire akarsz kilyukadni. De a tudomány fejlődött.

- Ez az, bazdmeg! – rikkantott Sátán akkorát, hogy Balázs majd összeszarta magát ijedtében. Ja? Ez egy ilyen trágár könyv, csókolom. Kérjük, húzza át a nem tetsző szavakat. Vagy kérjük, vegyen egy üres füzetet, és írjon magának könyvet. – na, mi van, megijedtél?

- Hát… - hebegett Balázs, s nem tudta hová tenni Sátán győzedelem ittas pillantását. Mit csinált már megint?

- Remek. Félni jó, megváltoztatja a tudatállapotodat. Legalább változik valami. – vagy legalább történik valami, de ezt nem ő mondja, ezt én mondom. De lehet nincs igazam, mert az emberek mindig rettegnek. Ezért is annyira hülyék.

- Megtudhatnám miért ordibáltál az imént? – kérdezte aztán Balázs, tehát miután kimegszeppente magát, bár ilyen szó nincs is, illetve most már van. Ezt nevezik fejlődésnek, amiről éppen szó van itten. Vagy ottan. De valahol van.

- Mert kimondtál egy kulcsszót, és tetszett. - dörzsölte a tenyerét Sátán, és már-már a sárkányfű árusra kezdett hasonlítani. Vagy Sátánfű árusra. Sátán ellen, Sátánfű.

- Bocs, de mi is volt az? – próbálta elterelni a figyelmet némi lábremegéséről Balázs, kevés sikerrel.

- Ennyire beronyóztál? A fejlődés. Ez volt az.

- Igen… Szóval a tudomány fejlődött, a vallás meg nem.

- Tételezzük fel, hogy a vallás is fejlődik. Akkor hinnél Istenben?

- Ezt nem tudnám megmondani. Szerintem a vallásnak nincs igazán hová fejlődnie…

- Great! – ez egy angol szó. Azt jelenti nagyszerű, vagy valami ilyesmit - Meg kell állapítanom, hogy minél inkább hulla vagy, annál inkább jobban gondolkozol. Persze, most már nem kell annyira paráznod az életed miatt, meg van is aki baszogat. Magadtól... magatoktól elég nullák vagytok, tudod? Mindig kell valami kényszer, hogy elinduljon az a ráncos agyatok.

- Örülök, hogy örülsz, de még mindig nem értem, mi köze ennek bármihez.

- Ahhoz, hogy megértsd a helyzetedet, nagyon is sok van.

- Szóval, hogy megértsem, miért vagyok itt, meg kell értenem, hogy Isten milyen fejlődési szakaszban jár éppen? – rázta a fejét Balázs. Jobbra-ballra.

- Nem, idióta. – legyintett Sátán, s elhúzta a száját. még jó hogy nem a nótáját - Azt kell megértened, te milyen fejlődési szakaszban jársz éppen.

- És ezt Istenen keresztül tehetem meg? –értetlenkedett Balázs, és kezdte magát hülyén érezni, amitől meg is dühödött kissé, mert volt valami ebben az érzésben.

- Bármin keresztül megteheted. –vonta meg a vállát Sátán, s nem értette, hogy a másik sem érti. Pedig ez világos beszéd volt, legalábbis annak szánta. Valószínűleg uncsi a téma.

Ilyenkor szokott az jönni, hogy elhallgat a Balázs és elmélkedik a világ dolgain. Igazából csak megakadt kissé, mert (ismét) nem értette a dolgokat, tehát megpróbált visszakanyarodni egy olyan ösvényre, egy olyan fonálra, amelynek az imént még a kezében tartotta a végét. De, legalábbis egy darabját mindenképpen. Vagy azt hitte. Vagy valami, de az biztos.

 - Szóval… azt mondod, hogy Istennek semmi köze a vallásokhoz? –tapogatózott óvatosan.

- Hát nem sok.

- És neked?

- Nekem meg pláne nem. Neked viszont túl sok közöd van hozzá, ne vigyorogj.

Pedig nem is vigyorgott, csak néma fél mosollyal az ajkán kételkedett.

- De hát most mondtam el, hogy én nem is hiszek az egészben.

- Ezt mondod. De hatással van rád, mert olyan közegben élsz, amely folyamatosan félremagyarázza ezt a dolgot. És egyáltalán a közösség mindig hatással van az egyénre, akár akarja, akár nem.

- De én rám nincs hatással semmilyen vallásos közösség! – tiltakozott a férfi.

- Tényleg? Mikor néztél úgy végig egy feszületen, hogy nahát, milyen fasza szegek?

- Hogy? – rökönyödött meg Balázs. Ez olyan mondat volt, amiből azért félálomban felkapta volna a fejét.

- És mikor látsz egy Máriát kisdeddel, eszedbe jut, milyen bitang jó csöcsei vannak? Nem a kisdednek persze. – na, ez meg pláne olyan volt. Vagy még olyanabb. Erkölcstelen, szégyentelen, tiszteletlen bigyó. Vagy izé, de mindenképpen hogyishívják. És ejnye. És tyű, meg még ilyet, azannyát!

- De én rám nincs hatással semmilyen vallásos közösség! – tiltakozott a férfi.

- Tényleg? Mikor néztél úgy végig egy feszületen, hogy nahát, milyen fasza szegek?

- Hogy? – rökönyödött meg Balázs. Ez olyan mondat volt, amiből azért félálomban felkapta volna a fejét.

- És mikor látsz egy Máriát kisdeddel, eszedbe jut, milyen bitang jó csöcsei vannak? Nem a kisdednek persze. – na, ez meg pláne olyan volt. Vagy még olyanabb. Erkölcstelen, szégyentelen, tiszteletlen bigyó. Vagy izé, de mindenképpen hogyishívják. És ejnye. És tyű, meg még ilyet, azannyát!

- Ilyet nem gondol az ember, mikor ezeket a szent dolgokat nézi. – rázta meg a fejét a férfi, és kicsit forgott a gyomra. Na meg fintorgott is hozzá, ami magyarán annyit tesz, hogy pofákat vág, és ezt mindenki utálja. És azért is csinálják, mert tudják, hogy utálják, de másképp nem merik. Most már eleget okultunk (avagy okkultunk, ehehe) mehetünk tovább.

- Szentek? Nem is hiszel bennük!

- Persze, hogy nem, de akkor sem! – háborgott továbbra is minden Balázsok Balázsa, aki jelenleg épp halott volt, már ha valaki épp elfelejtette volna.

- Nézd, ha egy katolikus ember elkezdi neked osztani az eszét, elküldöd anyjába?

- Természetesen nem. – emelkedett felül a hirtelen jött kanyaron Balázs, s már kezdte megszokni, hogy nem mindig érti, hogy miről is van szó.

- Miért?

- Mert van bennem annyi tisztelet, és kulturáltság, hogy nem bántom meg ezért.

- Te kis toleráns. És ha például egy sátánista teszi ezt?

- Hát arra nem vagyok kíváncsi.

- Miért, a keresztényre kíváncsi vagy?

- A keresztények nem gyaláznak sírokat.

- Dehogynem, hülye vagy. Az államalapítód ezer éve rothadt kezét is megnézheted bármikor.

- Jó, de a sátánisták olyan dolgokat tesznek…

- Milyeneket?

- Mittomén, fekete misét tartanak, meg…

- Csecsemőket áldoznak, aztán megerőszakolnak több tucat szűzlányt.

- Igen, ilyesmiket.

Néma írói közlésként azért itt megemlíteném, hogy aki ezt gondolja, túl sok horrorfilmet néz, de hát mivel mindenki sztereotip, te is kedves olvasóm, ezt most zárójelbe tenném. De mivel ez a mondat nem kezdődött zárójellel, így csak befejezni tudom vele azt, csakis azért, hogy hülyén nézz, íme: )

- Tehát ha azok az emberek, akik azt mondják, értik Istent, miközben nem így van, és hülyeségeket csinálnak, tolerálod, míg azokat az embereket, akik azt mondják, értik Sátánt, és közben nem, azokat nem. Nem? – Ezt mondta a Sátán, mert nem volt tekintettel arra, hogy én is közbevetettem valamit, de végül is ő szerepel a történetben, ráadásúl a címben is: én meg csak írom. Majd legközelebb cserélünk. Barátom demon. Ez lessz a folytatás, te meg megveszed.

- Nem! – nevette el megát Balázs, mert humoros volt a nyelvi közeg – A Sátánisták erőszakosak, ezért ítélem el őket. – mondta aztán, némileg több komolysággal. Vagy úgy csinált. Nem igazán érdekelte a téma, mert felmerült benne ez a mitcsinálokénittésmost gondolat, amiről eszébe jutott, hogy ő mintha meg lenne halva, és ez nem volt jó érzés számára. Pedig érezni nem érzett semmit.

- Elmondjam még egyszer, amit az előbb, vagy megérzed magadtól is a hangsúlyokat? – na ezt hasznosabb lett volna megsejteni. Szóval a hangsúlyokat. Meg különben is, ha valaki beszélget, nem árt ha oda is figyel közben. Pláne ha Sátánnal teszi ezt, és épp a saját haláláról van szó. No de, a rutin, meg az évek, s kényszerítő erő sem volt jelen, hogy gondolkozzon. A nélkül pedig ugye az emberek nem szoktak. Ilyen kis lusták mármint. No persze a lustaság is lehet kényszerítő erő, ez tény, és már el is érkeztünk a komplexitás anomalikus paradoxához, amely annyira jellemző ránk emberekre, tehát gondolkozz csak. Vagy ne gondolkozz. Az írás közben pedig pereg tovább:

- Nem kell. Más dolog az, hogy ha valaki szelíden hülye, mint hogy ha erőszakosan az.

- Akkor még egyszer, mert látom, hogy ez nem megy neked. Ha valaki Istenről beszél, de hülyeségeket, az jobb, mintha valaki a Sátánról prédikál, de marhaságokat?

- Nem, nem az. Egyformán nem tudják, miről beszélnek.

- De mégis másképp viseled el őket.

- Igen, az erőszak miatt. – kötötte az ebet a karóhoz Balázs, pedig se eb nem volt itt, sem karó, de valószínűleg van értelme azért ennek a nyelvi anomáliának. Mintha azt ígértem volna feljebb, hogy befejezem. Vannak dolgok azonban, amiket megígérünk, ám a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk megállni, hogy tegyük, vagy ne tegyük, mert jó nekünk, legalábbis azt gondoljuk Értelme az nincs, de jó. Na, ez a megszokás. Ez itten egy szemléletes példa volt, lehet okosodni. Kezdjem magamon mi? Bejnye. Szerintem mindenki kezdje magán, s különben is én vagyok az író bácsi, azt csinálok, amit akarok. Ezt nevezik írói szabadságnak. Mert mindig nevezni kell valamit valahogyan. Később az is kiderül miért. Ezt csak azért mondtam, illetve írtam, hogy felkeltsem az olvasó most már totálisan elaludt éberségét.

- Szóval a Sátánisták – vagy legalábbis akik azoknak mondják magukat – erőszakosabbak az Istenhívőknél – vagy legalábbis azoknál, akik azoknak hiszik magukat?

- Igen, ez egyértelmű.

- Hm, mondjuk az utóbbi ezer évben hány ember gyilkoltak meg a Sátánisták és hányat az Istenhívők?

Hopp. Ezt hívják megint fennakadásnak. Vagyis hát ez ült. Mert a mi Balázsunknak persze mostan jól eszébe jutottak a kereszténység bűnei, amelyek valóban sok áldozatot követeltek. Nem részletezem. Aki nem kellően műveltséges, az menjen el könyvtárba, rendeljen egy sört, és olvasson utána. Igen, tisztában vagyok vele, hogy a könyvtárban nem lehet sört rendelni. De egy próbát megér nem? Aki nem sörözik, az talán kérje meg a könyvtáros nénit, hogy tekerjen neki egy cigit. Ugyanannyi esélye van rá, mint a sörre, nem?

- Állj! – fojtotta aztán Balázsba a meg sem született szót Sátán, mikor is látta, hogy némi tépelődés után most már mondana valamit – mivel tudom, hogy olyan rémesen ostoba vagy, hogy félreérted a helyzetet, most közlöm, hogy azokat a barbárokat, akik sátánistáknak vallják magukat – holott csak ugyanolyan üresfejűek, mint akik ellen tevékenykedni szeretnének – szóval őket semmivel sem tartom többre a keresztényeknél.

- Akkor kit tartasz te egyáltalán valamire – vetette oda flegmán a férfi, s most már semmit sem értett, és dühös is volt ezért. Mondhatni kellőképpen behergelte magát egy elkeseredett vagyok és senki sem ért meg, pláne nem segít rajtam, pedig szükségem lenne rá életérzésbe. Mert van ilyen, most mondom. Ja, csikorgatta a fogait is.

- Ha már a vallásoknál tartunk, akkor mondjuk a buddhistákat. – felet Sátán, és nem zavartatta magát, hogy a másikat a; rohadtul nem érdekli a téma, b; semmit sem ért, és c; kezd idegbeteggé válni ettől, noha – nem győzöm hangsúlyozni – ő egy halott. De ez csak akkor tűnik fel valakinek, ha érzi, is, hogy halott, nem csak mondják neki. Történhetne tehát valami transzcendens. De térjünk vissza Sátánhoz, mert nagyon okosakat mondd éppen - Tökéletes tévúton járnak ők is, de legalább a tudatosságra törekszenek. – s mosolyogva nézte az egyre inkább önhergelődő férfit. Talán még autót is lehetne indítani vele. - De látom, éppen utálsz. Pedig semmi olyat nem mondtam, ami nem igaz.

Balázs valóban meglehetős bizalmatlansággal tekintett Sátánra. S mivel az nem szólt, csak derűsen szemlélte, ahogy gyűlölködik, s így magában egyre mélyebbre hergeli önnönmagát, mert ez volt az egyszerűbb. Most mit keres ő itt? Meghalt csak azért, hogy teológiai vitákat folytasson Sátánnal? Mit akar ez itt tőle? Folyamatosan hülyének nézi őt, kiigazítja, összezavarja. Tessék őt már egy kicsit tisztelni, ha nem másért, hát azért, mert jól meghalt.

- Te tényleg mindent tönkreteszel – mondta aztán, s sötéten nézett Sátánra, még a szemöldökét is úgy összehúzta, hogy csak, na!

- Harmadik fázis: düh, és elutasítás – vigyorodott el Sátán, ami viszont a mosoly következő periódusa; ám ezúttal Balázs nem követte a jó példát. Pedig nevetni jó, mindig, és bármin.

- Csak azt tudnám, miért érzed magad annyira felsőbbrendűnek! – köpte oda szavait, hátrébb húzódott a másiktól.

- Mert felsőbbrendű vagyok. –nevetett Sátán, most már hangosan, s teli fogsorra. Illetve szétnyitotta kissé, tehát mondhatnánk, hogy rögtön két teli fogsorral tette ezt – Ez olyan nagy baj?

- És azon éled ki magad, hogy velem szórakozol?

- Most jobb lenne, ha ütnélek? Néha kedvem lenne hozzá, nem mondom.

- Akkor tessék, mire vársz?! – kiabált Balázs most már teljesen kieresztve a dühét, ám Sátán csak kacagott.

- Mert még azt is jobban elviselnéd, mint hogy az ostoba módon begörcsösödött gondolatvilágodat piszkáljam mi? Jaj, ti emberek, olyan hihetetlenül egyszerűek tudtok néha lenni. – mondta, majd felállt, s miközben ezt tette, egyre nagyobbra nőtt a férfi előtt. Mire felemelkedett már megvolt vagy négy méter magas, s nemcsak kiterebélyesedett eközben, hanem teljes változáson ment keresztül, egész lényében. Megizmosodott, szemei lángoló démontekintetté változtak, ujjai végén félelmetes karmok nőttek. Balázs legszívesebben sikoltozni szeretett volna, ám egy hang sem jött ki a torkán, s némán hápogott még akkor is, mikor az alak lenyúlt felé, s egyetlen könnyed mozdulattal megragadta a nyakánál, s a magasba emelte, közel, egészen az éles, s hegyes fogakkal teli szájához, amelyből most émelyítő, rothadó bűz tört fel, s kígyószerű sziszegés.

- Csigabiga gyere ki, ég a házad idekint.

Balázs meghökkent kissé, ami szorult helyzetében meglehetősen furcsa volt. Nagyon szerette volna azt mondani, hogy: He? , ám az arca előtt kitárulkozó rémületes szörnyarc látványa nem engedte, hogy ilyenformán nyilvánítsa ki nem értését. Ezért tehát csak nyögött egyet, s izzadva várta a sorsát, amely nyilvánvalóan ezek a borzalmas fogak között érik majd, amelyek időtlen időkig fogják rágni őt, itt a pokol tornácán, ami különben meg egy sivatag.

- Kapsz tejet, vajat, holnapra is marad. – közölte aztán vele a rémpofa, majd kacsintott rá lángban égő, félelmetes szemeivel – azt hiszem beszartál, úgyhogy leraklak – közölte, majd a földre helyezte a férfit, miközben ő maga is normális méretűre zsugorodott, és ismét felvette a másik ikerformáját – Tudod, az a leghihetetlenebb, hogy ha most akartam volna, némi megfélemlítéssel elérhettem volna, hogy úgy gondold, ahogy én. Ez kell nektek, embereknek, az erőszak, és félelem, ebből értetek. De hogy azt a tökéletesre teremtett eszeteket használjátok, azt már nem! Könnyebb, ha más teszi ezt helyettetek. Mert az igazságtól jobban rettegtek, mint bármi mástól. És ez olyan mély, és olyan erős félelem, hogy nem ösztökél semmi másra, mint hogy halottnak tetessétek magatokat, mikor pedig éltek.  -–majd megcsóválta a fejét -–Hát te nagyon megijedtél ecsém, piha! - s pödört egyet a bajuszán, amely csak épp egy pödrésnyi időre serkent ki szája felett, de már vissza is húzódott.

- Uh – csak ennyit volt képes közölni Balázs, mert még mindig minden ízében remegett, s le is huppanta magát a puha homokba, bármilyen forró is volt az. Emellett kiverte a hideg veríték, és némi halálfélelem is rezgett még az izmaiban, ami azért egy halottól elég furcsa vonás.

- Ezek szerint itt a szavalás ideje, hogy megnyugodj kissé. – bólintott Sátán, s már rá is kezdett:

Fáradhatatlan halhatatlan

Mondd,-e katlan javíthatatlan?

Esze vesztett SS termesz

Jelmez kell-e veszett tervhez?

Hangyabolyba bújva

Sorjád sírját fúrja.

Álcád:

Bárcád.

Na, mi van, nem érted mi?

- Nem – ismerte be Balázs, s félve nézett Sátánra – megkérhetlek, hogy ezt többet ne csináld?

- Nem, nem kérhetsz meg rá. Ráadásul, ha megígérném, hogy nem változom soha többet szörnyeteggé, elhinnéd?

- Hát, nem – ismerte be a férfi.

- Na látod. És miért?

- Mert már egyszer megetetted. – fektette le a kézenfekvő tényt Balázs, s kezdett már kicsit magához térni. jó lesz vigyázni, itten Sátánéknál jól rá tudnak ijeszteni. De miért? Hiszen már halott!

- Pontosan. És mert tudod, hogy bármikor képes vagyok rá. Ennél fogva mostantól csak azért fogsz nekem hinni, mert félsz tőlem, nem pedig azért, mert valóban úgy gondolod. Ez mozgat titeket, embereket, ezért hisztek mindenkinek: a hatalom miatt. Egyszerűek vagytok, na. De ha most lelépek, hát örök időkre itt maradsz, esetleg meghülyülsz, mert egyedül sem bírod ki. Na, nem azért, mert párosan szép az élet, hanem mert nektek muszáj mindig valakit basztatni, ha meg senki sincs a közeletekben, hát magatokkal teszitek ezt. Önsanyargattok, vagy másokat nyúztok, mert érezni akarjátok a hatalmat, szinte mindegy is, melyik oldalról. De hidd el, ez is csak önámítás, a hatalom csak átmeneti. Nincsenek alá, és fölé rendeletségi viszonyok. Egyensúly van. Na, most már mondjál te is valamit.

- Hát…  - vakarta meg a feje búbját Balázs 1 (mert ez még nem volt, és tényleg ő az első számú Balázs, Sátán jelenleg csak hitvány másolat, bár hogy jelen esetben melyikük volt a silányabb termék, arról lehetne vitát nyitni, de most nem fogok.), s eltűnődött azon, hogy most mit is kellene tennie. Tény, hogy ha elfogadja hogy most egyfajta purgatóriumban van, hasznosabb lenne együttműködni, vagy legalábbis úgy tenni, mert ki tudja, még jól jöhet, nem? Meg aztán nincs is túl sok választása. Csak azt nem értette, miért jó az neki, ha most Isten és Sátán lelki életét tárgyalják. Illetve, lehet, hogy nem is róluk van szó, csak… no, ez azért elgondolkoztató, de mi lesz a vége? Mindenkit ez izgat a legjobban, pedig lehet, hogy már épp ott álnak. S már beszélni is kezdett, ilyesféleképpen, kissé akadozva, hebegve és habogva, tehát épp bemelegedett. Nem, nem lett buzi. Szerintem ez azért halál után, már meglehetősen ritka.

 - …Hogy a témánál maradjunk… szóval, Isten és Sátán? Ők is egyfajta hatalmak nem? – és igyekezett megérteni miről is beszél éppen. De tényleg.

- Csak annyira, mint az esőcseppek. Ha mocsárba hullnak, töviseket növesztenek. Ha mezőre, virágokat. – mert ilyen jókat tudott ma mondani ez a Sátán, és az eddigiekkel ellentétben viszonylag közlékeny állapotba került. Talán nála is van egy kettes fázis, és ez az. Harmadik fázis a nagy haszon. Többnyire. Vagy a nagy szívás. De ami az egyiknek szívás, az a másiknak akár jó is lehet. Erre mondják, hogy nem mindegy, hogy a szívott fasz melyik felén állsz. Igen már megint trágárkodok. Ez olyan polgárpukkasztás, ez a mániám. Be lehet csukni a könyvet, és viszlát! Oszt hallj meg hülyén, mint ez a Balázs gyerek.

- Azt mondod, nincs hatalmuk az emberek felett?

- Csak, mint az esőcseppeknek. Vagy, mint a homoknak. Várat is emelhetsz belőle, de ha a fogaskerekek közé szórod, hát tönkremegy a gépezet. Viszont ők az alap. minden belőlük indul ki, és minden hozzájuk is érkezik vissza.

(Aha, szóval ezért!)

- De, azt mondtad Isten teremt, létrehoz dolgokat. Te pedig elpusztítod őket. Ez hatalom, akár hogy is nézem.

- Isten valóban teremt, de inkább csak lehetőségeket. Én pedig valóban pusztítok, de nem ész nélkül, s csak azt, ami elpusztítható. Az öncélú barbárság már a ti reszortotok.

- De ez akkor is hatalom – már megint az eb a karóval.

- Nem, nem az. Lehetőségek.

- Nem értem. – mutatott rá a magától értetődő tényre Balázs.

- Azt látom. – cselekedett ugyanígy Sátán.

- Izé, nem most jön az a fejezet, amikor te példákkal támasztod alá az igazadat?

- Nem bánnám, ha az a fejezet jönne, hogy elkezdesz gondolkodni, mert már erre várok egy ideje.

S Balázs megpróbálta. Talán szobrot kellene emelni neki. Ő lenne 1. Balázs, minden Balázsok Balázsa, Aki megpróbálta. Háromszoros hurrá!

 - Nem értem. – mutatott rá a magától értetődő tényre Balázs.

- Azt látom. – cselekedett ugyanígy Sátán.

- Izé, nem most jön az a fejezet, amikor te példákkal támasztod alá az igazadat?

- Nem bánnám, ha az a fejezet jönne, hogy elkezdesz gondolkodni, mert már erre várok egy ideje.

S Balázs megpróbálta. Talán szobrot kellene emelni neki. Ő lenne 1. Balázs, minden Balázsok Balázsa, Aki megpróbálta. Háromszoros hurrá!

- Hát.. szóval arra gondoltam – inditotta gondolatmenetét döcögősen - hogy ha Isten létrehoz dolgokat, akkor el is pusztíthatja azokat, s ez a hatalom.

- Mondd, te hol voltál az elmúlt időkben? Isten teremt, én pusztítok.

- Ki van osztva a meló? – évelődött a férfi, s ezzel már ki is esett a szerepéből. Nem tartott túl sokáig. Így buknak el a legendák.

- Igen, ha úgy tetszik. Nektek, embereknek például az van kiosztva, hogy rémesen ostobák legyetek. A tűz nem viselkedhet vízként. Na, még mindig hülyén nézel, úgyhogy még faragom egy kicsit. Sötétség nélkül van fény? És fény nélkül sötétség?

- Nincs.  – élénkült meg a kiválasztott (juhuuu!) - Azt mondod, Isten a fény, te pedig a sötétség?

- Rémesen sztereotip vagy. És ha én vagyok a fény, és Isten a sötétség? Nem mindegy egyébként? Az egyikből következik a másik, s az egyik sem létezhet a másik nélkül. Ami felépül, annak el is kell pusztulnia. Ami elpusztul, az majd újjáéled egyszer. Ám ettől még hatásai külön, külön is léteznek. Nincs olyan energia, amely egypólusú lenne. Ti, ember vagytok azok, akik csak az egyik oldalt fogadjátok el. Pedig ott van előttetek minden, csak meg kellene látnotok.

- Azt mondtad, hogy csak azt nem tudod elpusztítani, ami tökéletes. Ezek szerint nincs tökéletesség?

- De van.

- És mi az?

- Mit vársz? Elmondjam a világmindenség titkát, amikor ott van előtted?

- A kettő együtt tökéletesnek látszik – állapította meg (hogy hogyan, és milyen hangsúllyal, azt most az igen-igen T. Olvasóra bíznám) Balázs – de erre együtt viszont nincs szó.

- És muszáj mindenre szavakat kitalálni? Tudjátok, miért teszitek ti ezt, ti ritka intelligens faj, a föld csúcsragadozói?

- Miért?

- Mert odáig eljuttok valahol a tudatalattitok legmélyén, hogy a teremtés az egyenlő a hatalommal. A szavakkal pedig hatalmatok van, hiszen amire alkottok egyet, az onnantól kezdve létezik.

- Nem értem. Attól, hogy van valamire egy szavam, még nem lesz létezőbb, mint előtte.

- Dehogynem. Látsz egy bogarat. Nem tudod mi az, de ha megnézed az állatmeghatározóban  (rémes ez a szó, mindenféle értelemben, s nem is biztos, hogy létezik) és onnantól kezdve tudod mi az. Persze tegyük hozzá, túl lusták vagytok ehhez, inkább csak megjegyzitek, hogy ja igen, az a lila alapon sárga-zöld csíkos bogár, amit már láttam egyszer, és különben is fuj – szóval amint láttátok, nevet adtok neki, s amikor legközelebb láttok egy másikat, azt gondoljátok – „aha, igen, ez az” – pedig az nem az a bogár, hanem egy másik.

- Szemléletes hasonlat volt, - ismerte el Balázs - de még mindig homályos.

- Mert nem akarod látni. Ha azt mondom, asztal, hát mindenkinek egy négylábú, sima felületű valami jut az eszébe, nem pedig teszem azt egy darab kő, pedig adott esetben az is lehet akár egy asztal. Teremtetek tehát, de minden kreativitás nélkül.

- Ugyan már, csak vannak dolgok, amely nagyjából ugyanúgy néznek ki mindenki tudatában. De ettől még nem vagyunk annyira hülyék, hogy azt gondoljuk, egy nagydarab követ nem tudunk asztalként használni.

- Rendben tisztelt ügyvéd úr, de akkor meg egy követ láttok. El se tudjátok képzelni, hogy a világ másképp működne, mert ti hozzátok létre, a szavaitokkal.

- Azt mondod, a világ azért olyan, amilyen, mert beszélünk róla? – értetlenkedett Balázs, és komolyan gondolta. Sátán viszont nem.

- Kérlek, biztosíts az felől, hogy csak azért teszed magadat annyira ostobának, hogy engem mulattass. Jelzem, már kiszórakoztam magamat ez irányban, úgyhogy kérlek, ezt ne tedd többet…

- De hát erről beszéltél! – méltatlankodott a férfi, és igyekezett eltekinteni attól, hogy már megint hülyére veszik. Úgy látszik Sátánnak ez a heppje, hogy luzernek nézze. Vagy… na, nem, az nem lehet! (nos, mit akartam írni? Kilencven év múlva elárulom.)

- Nem, én azt mondtam, hogy nevet adtok mindennek, nem azt, hogy annak létrehozásához ki is kell mondanotok az adott szót. Létrehozzátok őket, a legapróbb részletekig, és onnantól kezdve nem vagytok hajlandóak másképpen érzékelni őket, bármilyenek is legyenek.

- Ha így lenne, akkor mindenki őrült lenne. Nem lehet annyi világot létrehozni egyszerre.

- Csak mert közös megegyezéssel teszitek.

- Na, persze, megegyezik az athéni birkapásztor, és az amerikai elnök, hogy mi az az asztal. – ironizált boldogan Balázs, mert ez egyszer úgy érezte, tökéletesen igaza van. Tévedett.

- Azt hiszed, nagyon szellemes voltál, pedig pontosan erről van szó. Mindenki tanul valakitől, és az athéni pásztornak is, és Amerika elnökének is voltak szüleik.

- Akik történetesen unokatestvérek. – vigyorgott továbbra is a férfi, és kezdte elkapni a feelingjét a szopatom a másikat életérzésnek. Tetszett neki a dolog, de hamar lelohasztották. Kénytelen volt tehát figyelni.

- Te ki humorzsák. Ők tanították őket. És valószínű, hogy ha eléggé visszamegyünk az időben, voltak közös őseik, akik ennek a tudásnak (?) a magvát széthintették közöttük.

- De akkor teszem azt, ha létezik még valahol a világon egy olyan közösség, amely eleddig sohasem találkozott civilizált emberrel, lehet, hogy másképp látják a világot? – érvelt Balázs.

- Pontosan erről van szó. Nem hiszed? Olvass utána.  Ja, már halott vagy, erről (is) lekéstél. Akárhányszor ilyen civilizációba botlotok – már nincs túl sok belőlük – hát azonnal feltűnik, hogy olyan dolgokat mondanak, látnak, éreznek, vagy tesznek, aminek semmi értelmét nem látjátok. És persze viszont. Tudtad, hogy az amerikai bennszülött, aki elsőként látta meg a közeledő portugál hajókat, órákig csak víz fodrozódását látta, s magát a hajót nem is vette észre? Tudod miért? Mert még sohasem látott előtte hajót, egyszerűen nem fért bele a tudatába. Órákig tartott neki, ami neked csak egy pillanat.

- Ezek szerint akkor ők is létrehoznak egy valóságot? És mi történik, amikor találkozik ez a két valóság? Intergalaktikus robbanás? Dimenziótörés?

- Asszimilálódtok. Ebben jók vagytok, ez segített titeket a túlélésben. Az ember az egyik legjobban környezetéhez simuló állatfaj. Megtalálható az Arktiszon is szintúgy, mint a Himalája tetején, vagy akár a sivatagban is. Rémesen jól tudok alkalmazkodni. Szerintem a kaméleon lehet a közös ősötök, nem a majom.

- Azt akarod mondani, hogy a két valóság összekeveredik?

- Így van.

- De lehet, hogy egyik sem igazi.

- Frászt. Lehet, hogy mindkettő az.

- Nem értem.

- Mint mindig. Az igazságnak van kiterjedése?

- Nincs. – és az értetlenség egy további fokozatára kerülvén megrázta a fejét. Hogy jön ide ez a hülyeség???

- Miért?

- Mert az egy fogalom.

- Tehát alkottál rá egy szót, hogy ne kelljen meghatározni a kiterjedését. Egész ügyes.

- De ez hülyeség. Egy amőbára sem mondom, hogy vajon milyen ízű?

- Miért nem?

- Ne idétlenkedj, egy amőbának nincsen íze!

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy az amőba kisebb, mint egy íz érzékelő sejtem! Vagy mondjuk nagyjából akkora.

- És ez kizárja, hogy íze legyen?

- Hihetetlen. Meghaltam, és azon vitatkozom a Sátánnal, hogy vajon van –e az amőbának íze! –sóhajtotta Balázs, majd elmosolyodott. Végül is nem is olyan rossz ez. Gyakrabban kellene meghalni.

- Hát látod, ilyen lehetett volna az életed is, ha kicsit tudatosabb vagy. De most legalább élvezd a halálodat, ha már az életeddel nem voltál erre képes.

- Erre még visszatérünk, de … az amőbának nincs íze!

- Te kis biokémikus. Tudod miért nincs íze? Mert te eldöntötted, hogy nincs íze. És veled együtt mindenki. S most tegyük fel, hogy van íze.

- Milyen alapon?

- Tegyük fel tudóskám, hogy az amőba reakcióba lép valahogy az ízlelőbimbóddal, és ennek az eredménye az íz. Megvan? Különben meg nem mindegy? Legyen már egy kis fantáziád!

- Jó, elképzeltem. És?

- Ez esetben ez a valóság. Hidd el, hogy minél hosszabb ideig ezt bebeszéled magadnak, fogod érezni az amőbák ízét a szádban. Mert létrehoztál egy valóságot.

- Na persze. Ez csak szimpla önszuggeszció. Ha a világ így működne, mindenki tűzlabdákat hajigálna, vagy ő lenne Bill Gates. Vagy a felesége.

- Erről van szó. Csak mivel a ti kollektív valóságotok ereje olyan mélyen van beleültetve a tudatotokba, csak a személyes, a csak általatok megélt valóságotokat tudjátok megváltoztatni, mert rettegtek attól, hogy egyedül maradjatok. Ez legalább olyan mélyen van belétek oltva, mint a túlélés érzete, ez tulajdonképpen egy állati ösztön. És akként is használjátok. Párt sem az alapján választotok, hogy vajon jól érzem –e magam vele, hanem hogy vajon túlélem –e vele?

- Ez azért marhaság. Akkor minden nőnek izompacsirta férje lenne, nem pedig szemüveges hajlott hátú könyvelő.

- Azért, mert mindenkinek megvan a maga magyarázata arra, hogy kivel lenne képes túlélni. És mivel meglehetősen elintelligensedett társadalom vagytok, nem csak a külső alapján ítéltek. Nézd csak meg, mennyire hülyültök: mostanában már inkább szingli lesz valaki, de azért sem választ magának „rangon aluli” partnert. Még a végén kihaltok, annyira képmutatóak vagytok. Mert csökevényesedik a fajotok, ez kétségtelen. És talán éppen azért, mert képtelenek vagytok a továbbfejlődésre. Ennyire futotta, Big sorry, mostan már jól kihalnánk.

- Miről beszélsz? Hogy azért hal ki az emberi faj, mert nem képesek más valóságokat látni?

- Vagy teremteni.

- Ez csak egy elmélet. Nincs semmi alapja.

- Frászt nem. Mit gondolsz, miért foglalkoznak az emberek egyáltalán a vallással?

- Most hogy jön ide a vallás?

- Akkor most hagylak gondolkozni, ennyi információval a fejedben.

- Muszáj ennél a gondolatmenetnél maradni?

- Miért, miről beszélnél inkább így közvetlenül a halálod után, hogy milyen jó volt a Mariska az ágyban? Már megint hülye vagy?

- Most azért vagyok itt, hogy kicsit transzcendens leckét vegyek?

- Szerinted?

Balázs nyelt egyet, s nem a kérdésre válaszolt. Illetve arra, de egy még azt megelőző kérdésre. Belenyugodott tehát, hogy így a halál után újabban megbeszélik a dolgokat. Hát legyen. Aztán majd csak lesz valami. Még a végén vizsgázni is kell, és ha megbukik, hát megint átváltozik azzá az izévé, és talán még majd falatozik is belőle… Minek nyitotta ki azt az átkozott csomagot? Vagy mindenképpen eljött volna érte a Sátán? Na, tessék, most már saját magában is misztikus gondolatokat kelt. A hely teszi biztos. Csak ne lenne ilyen meleg! Nos, hol is tartottunk?

- Tehát.  – gondolkodott hangosan - Azt mondod, hogy az emberek létrehoznak maguknak valóságokat, és hogy létezik egy kollektív valóság is amelyet mi emberek közösen hozunk létre. És hogy azért nem vagyunk képesek túlélni, mert nem vagyunk képesek létrehozni több valóságot, de legalábbis érzékelni azt. Na és akkor most jön ide a vallás. Hoppá, megvan. Azt gondolod, hogy azért hoztuk létre Istent – illetve hát ezt az Istenképünket, mert ez egy kitörési pont?

- Akár.

- Most mit akár?

- Easy. (Ez se magyarul volt. Azt jelenti kenyér. Hazudtam, igazából hóembert jelent) Kíváncsi vagyok hová is jutsz el egyedül..

- Szép, magamra hagytál. Tehát. Az miért jó nekem, ha létre tudok hozni más valóságokat? Vagy akár csak érzékelni őket? Ha ez így van, akkor, bolondnak néznek, skizónak, vagy minek. Igaz vannak ilyen emberek, akik egyszerre több a valóságban élnek, de hát ők bolondok.

- Legalábbis most annak tartjátok őket. Ötszáz évvel ezelőtt szent emberek voltak, vagy boszorkányok, ízléstől függően. Ezer éve pedig sámánok, egy közösség irányítói.

- És ma bolondok. Azt mondod, hogy ez fejlődés?

- Változás legalábbis. Hogy milyen irányban, azt inkább nem dönteném el, tekintvén, hogy ez is meg fog változni. Már ha túlélitek. Folytasd csak.

- Rendes vagy, hogy hagysz kibontakozni. Szóval, akik érzékelik, azok a bolondok. Akik pedig képesek megváltoztatni, azok a varázslók. De varázslók nincsenek, tehát itt a pont, ez hülyeség.

- Nocsak. És dinoszauruszok vannak?

- Szóval most szerinted, a varázslók kihaltak. Ennél hülyébb összeesküvés elméletet már régen halottam.

- Honnan tudod, hogy nem így van?

- Történelmi tény.

- Történelem! Most essek áhítatba? A történelem valóság?

- Hát persze, leletek igazolják.

- Mit igazolnak? A meséket, amelyeket kitaláltok melléjük.

- Na azért ne akard már megmásítani a tényeket. Ezek szerint léteznek még dinoszauruszok?

- Nem ezt mondtam, csak azt, hogy a történelemre inkább nem hagyatkoznék, mint az igazság forrására.

- Miért nem? Tudományos lelet bizonyítják, hogy…

- Mit? Azt hogy ötszáz éve még azt gondolták, hogy a pápa krisztus földi helytartója? Vagy kétezer éve, hogy a római császár egy Istenség? Vagy ötven éve, hogy a német a kiválasztott faj? Minden kor a saját téziseit támasztja alá a történelmével.

Most mondhatnám, hogy ebben van valami, de könnyen vagyok, én írom ezt a történetet. Balázs viszont valóban elgondolkodott ezen. S mivel cáfolni nem tudta, így hirtelen, és visszakézből…

- Jó. Tegyük fel, hogy így van, és a történelemre nem adhatok sokat. Valaminek a nem léte viszont még nem bizonyítja a létezését.

- Mondd, hol jársz? Éppen arról beszélek, hogy nem hoztátok még létre ezt a valóságot.

- Hm, azért ez már nagyon sci-fi, ennél még a szcientológia is jobb. Azt akarod mondani, hogy valamikor voltak varázslók, de aztán mi megváltoztattuk a valóságot?

- Akár, de ez teljesen lényegtelen.

- Már hogy lenne az? Nem erről beszélünk?

- Lássuk az alapkérést. Mekkora a kiterjedése a bölcsességnek?

- Ja, igen, itt kezdtünk el amőbázni. Szóval, ha azt gondolom, hogy van kiterjedése a bölcsességnek, akkor azt kell mondanom, hogy végtelen.

- És mivel végtelen, ezért végtelen számú igazság lakozik benne. Ez Isten.

- Remek. Akkor te, mint Sátán, végtelen számú hazugságot hordozol.

- Ez is egyfajta meglátás, de mi az a hazugság?

- Valami, ami nem igazi.

- Remek. ellenben én ezt nem hordozom. mint ahogy Isten rámutat az igazságokra. Mi tehát az igazi?

- Bármi. Én is az vagyok.

- Téves válasz, biiing, ezer pont levonva, kiestél a játékból. A helyes válasz: csak te vagy az igazi. Honnan tudod, hogy a többi dolog az?

- Mert érzékelem őket.

- És amit nem érzékelsz?

- Az nincs is.

- Tehát egy vak sohasem megy neki egy szekrénynek, mert az nincs ott.

- De, mert érzékeli, csak másképpen. Bár elsőre nyilván beleütközik.

- Hát ez az. Ti is beleütköztök folyton ebbe abba, s ha nem értitek, hát átformáljátok valami olyasmivé, amit érzékelni vagytok képesek. Ti hozzátok létre ez által.

- Ez kész paranoia. Nagyon szépen felépítetted nem mondom.

- Igen, mert ez is egy variáció. És variációk száma végtelen. – nevetett Sátán, s a semmiből egy almát halászott elő, s rágni kezdte. Balázs irigykedve nézte volna, ha nem jött volna teljesen tűzbe.

- De hát ez elmebaj! Nem teremthetünk magunk körül egy világot!

- Igen, ti így hiszitek. Én meg bármikor képes vagyok szörnyeteggé változni, és a nadrágodba vizeltetni téged.

- Ne is emlékeztess rá. - komorodott el a férfi.

- Én már csak ilyen sátáni vagyok.

- Nagyon vicces. Különben is, te elpusztítod a dolgokat, nem teremted.

- De magammal kezdtem. Első lépésnek elpusztítottam magamban mindent, ami nem volt valóság, ami csak káprázat volt, illúzió, egy kollektívan létrehozott valóság. Aztán csak Isten maradt, így létrehoztam a saját valóságomat.

- Azt mondod, hogy ha megölünk magunkban mindent, ami nem igaz, akkor Istenné válunk?

- Igen. Ha pedig létrehozunk magunknak egy valóságot, és megöljük magunkban Istent, akkor Sátánná.

- Ezek szerint Sátánnak lenni egy magasabb rendű életforma.

- Hagyd, abba kérlek, már nem szórakoztat.

- Micsoda?

- Hogy hülye vagy. Sátánnak lenni nem magasabb rendű, egyszerűen csak az igazság egy másik szelete, mint Istené. De ez a szelet nélkül nem lehetne sem Isten Isten, sem pedig Sátán Sátán.

- De azt mondtad, hogy Isten a végtelen számú igazság. Miért akarna valaki ebben az állapotban csak egy igazsággá válni?

- Most kizárólagossá tetted a két fogalmat, nagyon jellemző.

- Miért? Nem azok?

- Ez a visszakérdezés már nagyon megy neked. Tegyük fel, hogy van tíz szelet csokoládéd, de csak egy igazi csoki közülük, a többi csak hajszálra olyan, mint egy csokoládé. Hogy deríted ki, melyik az igaz?

- Végigkóstolom őket.

- Végig, vagy csak addig, amíg meg nem találod az igazit?

- Ha megtaláltam, akkor minek kóstolgassam még tovább?

- Látod, ez az: és ha az utolsó megmaradt három szelet között van az igazi édesség, amit meg most annak vélsz, az nem az, csak nagyon- nagyon hasonlít rá?

- Jól van, rendben, akkor végigkóstolom, és akkor mi van?

- És ha végtelen számú csokid van?

- Na, ezt azért nem. Akkor megállok annál, amelyik a legjobban hasonlít.

- Tudván, hogy az nem biztos, hogy az igazi.

- Igen, de nagyon olyan.

- Látod, ezért fogtok kihalni ti emberek, mert megálltok valahol. Ellustultatok. Nem léptek tovább, nem fejlődtök, csak megálltok valahol, amiről azt gondoljátok, hogy tökéletes.

- De hát ha végtelen változat létezik, nem tudhatjuk meg sohasem, melyik az igazi!

- Tény, végtelen variáció végtelen próbálkozást feltételez. Ti eljutottatok talán keményen a harminckettedikig, és akkor nagyon felértékeltetlek titeket.

- De ha benne van az első harminckettőben az igazság? – kérdezte kissé bátortalanul (vagy bátran? Ki tudja?) Balázs, de Sátán arckifejezését (illetve hát a sajátját) látva már meg is bánta.

- Mondd, te nem lottóztál véletlenül életedben?

- De. – sóhajtott a férfi, és megadta magát a játéknak. Ha már beleléptünk a szarba, magunk töröljük le, nemde?

- És nyertél?

- Sohasem.

- És még te dumálsz itt valószínűségről?

- Ez azért nem ugyanaz. – védekezett még rutinból, habár tudta, ennek most már nincs sok értelme. Maximum megmérgesíti Sátán. Miután ez megtörtént…

- Lófaszt nem. Hányszor változtál meg életedben?

- Nem tudom, sokszor. – vonta meg a vállát Balázs, s tudta, hogy most hazudik.

- Képzelem. – vigyorgott Sátán, és az ujjain kezdte el számolni, szemléletesen, hogy még a hülyék is megértsék - Mondjuk csecsemőből kisgyerekké változtál. Ez például legyen egy. Aztán kisgyerekből nagygyerekké, ez a kettő. (Csipkebokor vessző, ha valaki nem tudná.) Három: (te vagy az én párom): nagygyerekből kamasszá, négy (most ügyes légy): kamaszból fiatal felnőtté, öt (itt valami tökös dolog van, de nem jut eszembe, vagy ha úgy tetszik, a vélemények megoszlanak. Memorizáld el, jó lesz később beszédtémának) : fiatal felnőttből felnőtté, és hat (halvány fogalmam sincs, írd meg levélben, név és cím a kiadóban) ha esetleg megérted volna, akkor felnőttből öreggé, és kész. Tegyük fel – habár nem túl valószínű - hogy mondjuk felnőttként néhányszor ideológiát váltottál, de az akkor sincsen még tíz sem, tehát hol van ez a végtelenhez?

- Nem változhatunk örökké! – háborgott minden Balázsok Balázs, mert ezt (is) így gondolta.

- Persze hogy nem. Mert ez ellenkezne azzal, amit a kollektív tudat diktál.

- Na, látod, erre mondom, hogy ez orvosi eset, gyönyörűen felépített paranoia.

- Ugyanolyan szépen van felépítve, mint az a valóság, amelyet létrehoztok magatok körül.

- Attól még nem válik létezővé. A mi valóságunk igen is létezik, hiszen érzékelem, tapasztalom, minden nap.

Ezt mondják a paranoiások is. Asszem.

- Persze, tökfej, de te magad is másként éled meg, minden egyes percben. A te valóságod, nem mások valósága, s nem is lehet az sohasem, hiába igyekeztek belesimítani egymásba az egymáséit. – tiszta gruppen banda nem?

- Dehogynem, egy pad, nekem ugyanúgy pad, mint másoknak.

- Látszik, hogy életedben sem éltél.

- Már megint vádaskodsz!

- Persze, elvégre Sátán vagyok.

- Mi az összefüggés?

- Szerinted mi a Sátán szó jelentése?

- Nem tudom, nem vagyok nyelvész. Gondolom Isten ellensége, vagy valami ilyesmi.

- Látod, azért akik kitalálták ezt a szót, nálad azért értelmesebbek voltak. A Sátán szó eredeti jelentése ugyanis vádló, ítélkező. Jézusra is ezt a szót használták többek között.

- Remek, most okosabb lettem. De miért mondod azt, hogy nem éltem, míg éltem?

- Mert még azt se vetted észre, hogy – a példádnál maradva – még egy pad sem lehet ugyanaz két ember számára.

- Miért? Ráülök, pad. Ennyi.

- Már megint pont vagy. Egy pad mást jelent mindenkinek, de még saját magadnak is. Sohasem ülsz rá két ugyanolyan tudatállapotban. Ha szomorú vagy, akkor is más, ha haragos, akkor is, de ha véletlenül épp szerelmes vagy, akkor is. Sohasem éled meg kétszer ugyanúgy.

- Jó-jó, de ezek csak lelkiállapotok. Az a pad, attól még ugyanaz marad.

- Már miért lenne ugyanaz? Minden átformálódik, amint megváltozik benned valami. És minden kapálódzásotok ellenére a világ folyamatosan hullámzik, idomul körülütöttetek.

- De miért változna meg egy dolog attól, hogy én más hangulatban tekintek rá?

- Mert éppen te változol, és másnak is érzékeled.

- De attól, hogy én másképp látom, az a dolog még nem lesz más.

- Két malomban őrlünk. Persze számodra ezek a dolgok csak tárgyak ugye?

- Hát persze, hogy azok!

- Akkor tehát, ha kapsz szülinapodra – illetve többé nem, de tételezzük fel – egy padot, akkor az ugyanaz a pad marad, mint amit a boltban láttál?

- Igen.

- Nem is nézel rá másképpen.

- De biztosan másképp nézek rá, de maga a tárgy attól még nem változik.

- Oké, tehát ha a boltban szarok rá, az poén, ha már nálad teszem ezt, mikor a te tulajdonod, akkor egészen másképp éled meg, nem igaz?

- De, de ennek semmi köze ehhez.

- Mert az ugyanaz a pad lesz akkor is.

- Igen.

- Jól van, nyugodj békében, igazad van. Ez a sivatag is csak egy sivatag nem?

- Hát, a szó eredeti értelmében az, de most…

- Most mi?

- Most egy különleges pillanatban vagyok itt, tehát…

- Nem mindegy milyen lelkiállapotban vagy? Sivatag. Homok. Ha balra mész ott van Kenya. Ha jobbra, arra Dél Afrika van. Mi változott?

- Az, hogy nem élek.

- Piha! Attól ez még egy sivatag nem?

Ilyenkor sóhajt egyet a Balázs, és ha nem is látja be, de legalább ráhagyja.

- Jó, tételezzük fel, hogy a dolgok megváltoznak attól, ahogy én rátekintek. És akkor?

- Jó, tételezzük fel, hogy következő életedben mondjuk, megpróbálod másképp szemlélni a dolgokat. Például kibújsz egy kicsit az emberi képmutatás kötöttségei alól, és megpróbálod élvezni is egy kicsit a világot. S ha élvezed magad körül a világot, az is megváltozik, és jobb hely lesz. Ezáltal a te életed is jobbá válik. Ha sokan teszitek ezt, akkor sok boldog ember lesz, sok boldog ember pedig valóban remek lehetőségeket teremt.

- Mert lesz következő életem?

- Mégis mit gondoltál, örök időkig itt osztom neked az észt?

- Nem tudom. Gondoltam, most majd jön a pokol, vagy a mennyország.

- Mindkettő ugyanott van, ahonnan jöttél. Te változtatod a dolgokat azzá, amik.

- Azt hittem, ez itt valami tisztítótűzféle…

- Na, ezt véletlenül eltaláltad. Elég meleg van hozzá, nemde?

- Hát igen. De miért ilyen, amilyen?

- Mert te hoztad létre. Kicsit megpihensz itt, hogy aztán továbbállhass.

- Hová?

- Egy új életbe, mégis mit gondoltál?

- Újjászületek?

- Semmi sem hal meg örökké. Isten megteremti, én elpusztítom. De mindig újjászületik, másképp. Különben sohasem változnának a dolgok.

- Ez így megy?

- Hogy menne?

- Hát, a vallások ezt egészen másképp fogalmazzák meg.

- Mert nem csak nem értik, de le is nézik Istent. Tőlem pedig rettegnek, pedig ha én elpusztítok valamit, az változást idéz elő az életükben, ami pedig jó dolog, mert ők is esélyt kapnak a változásra, amely által akár szebbek, jobbak, okosabbak lehetnek. Tulajdonképpen én vagyok az emberek legjobb barátja, de mivel az emberek rettegnek a változástól, patás ördögként tekintenek rám.

- Rettegnek? Nem igazán szeretik, ezt elismerem, de hogy rettegnek?

- Ha most nem lennél halott, megkérdezném, hogy félsz-e a haláltól.

- Hát, amíg nem haltam meg, féltem, ez tény.

- Miért?

- Mert nem tudtam milyen.

- Mert ismeretlen volt. S mint ismeretlen változást idézhetett volna elő benned. Ezért féltél tőle.

- Nem, hanem mert nem tudtam mi jön utána. Erre a sivatagra teszem azt, egyáltalán nem számítottam.

- És nem mindegy, hogy mi jön utána? Tudtál bármi biztosat is e felől?

- Hát minden vallás másképp magyarázta ezt a dolgot, tehát, azt hiszem nem, nem tudtam semmi biztosat. De, csak mert nem hittem a vallásokban. Ha keresztény lettem volna, akkor biztos másképp tekintek rá.

- Ha keresztény lettél volna, egész életedet még nagyobb rettegésben töltötted volna el, mint így. Bár tény. minden hitetlenséged ellenére így is nyomot hagyott benned ez a rákfenevallás.

- Ez igaz.

- Persze, hogy az, én mondom! Nos tehát és barátocskám, hogy gondoltál a halálra? Féltél tőle mi?

- Erre már válaszoltam egyszer.

- Igaz. És miért féltél tőle?

- Mert jobb ezt a végére hagyni nem?

- Nem, kedves képmutató barátom. Azért nem gondolkodtál rá, mert még a halál gondolatától is rettegtél. Pedig azt sem tudtad mi az.

- Persze, hogy nem tudtam, ha még nem éltem át!

- Akkor minek félni tőle?

- Mert nem tudom, mi jön utána.

- Hm, mi jöhet a legrosszabb esetben? Semmi. És akkor mi van? Talán az életet kellene élvezni addig is, amíg lehet, nemde? De ezt elfelejtetted.

- De hát én igenis élveztem az életet!

- Csak annyira, hogy még azt sem fogtad fel, hogy hogyan épül fel körülötted a világ. De még csak meg sem próbáltad megsejteni.

- De miért fontos ez a boldogsághoz?

- Mert két út van. Egyiket már Krisztus is megmondta: „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa." Ezt aztán a kedves papjai úgy fordították le, hogy legyél lelkileg szegény, vagyis egyszerű, mint a bot, de ő nem ezt akarta mondani ezzel, hanem azt, hogy aki semmit sem ért maga körül az boldog. Aki már egy kicsit érteni véli, az boldogtalan, mert állandóan ott lesz benne a zavar, a kétely. ez történik a legtöbb emberrel. Aki viszont képes egy rendszerbe belehelyezni a világot, az boldog lesz, akármilyen szerkezetet is talál ki, mert az rendbe szedi körülötte a történéseket, s a maguk helyére teszi őket. Fontos viszont, hogy ez a rendszer folyamatosan megújuljon, különben csődöt mond az egész. Ezért nem életképesek a vallások, mert nem ujjul meg egyik sem, ezeréves dogmákon keresztül akarja megérteni az embert, és a világot. És ez pedig nem megy, mert a dogmák ott maradnak, a világ pedig továbblép.

- Akkor hogy megy?

- Hogy folyamatosan kételkedsz mindenben, ami körülötted, és ami benned van. Állandóan próbára teszed a dolgokat. Ez nem csak a valódiságukat, vagy nem valódiságukat igazolja majd, de rendkívül szórakoztató is. Valamint tapasztalatokat szerezhetsz, és ez által kicsiszolódsz, akár egy gyémánt.

- Előbb mondtad, hogy aki kételkedik, az nem lehet boldog.

- Én azt mondtam, hogy aki érteni véli, és megáll ebben az állapotban, az boldogtalan. Vagy teljesen hülye legyél, vagy próbáld befogadni magad körül a világot, ez a két út vezet a boldogsághoz. A befogadás azonban nem alávetést jelent, hanem pont kételyt, ami változást eredményez, ezáltal esélyt a dolgok jobbá tételére. Ez a Sátáni út, ha úgy tetszik.

- És hol marad Isten?

- Isten nem marad sehol, hanem mindenhol ott van te agyalágyult. Ő teremti a dolgokat. Én próbára teszem. Az emberben megvan mindkét erő. Teremthet is, de el is pusztíthat. De az emberek csak Istennek élnek – képmutatásból, semmi másért, mert valaki egyszer azt mondta, így a jó - és folyamatosan építkeznek. Szarnak ők arra, hogy már rothad az alap. Aztán amikor meg omlik a rendszer, hát csak néznek. Mert ha ők nem döntik össze az elavult elméleteiket, azok összedőlnek maguktól.

- Ebben van valami. A feudalizmus is összedőlt, a kommunizmus is. És kapitalizmus is inog.

- Ne csak ilyen egyértelmű rendszerekben gondolkozz. A fájdalom is elmúlik, a düh is, a keserűség is.

- És a szeretet is.

- Igen, az is elmúlhat. A szeretet viszont csodákra lenne képes, ha hagynátok.

- De hát hagyjuk, nem?

- Nem, mert ezt az egyet aztán sikerül tényleg totálisan elcsesznetek. Fogalmatok sincs arról, mi a szeretet.

- Ez ostobaság! Számtalan család él mély szeretetben.

- Avagy eljátsszák ezt, önámítanak. A szeretetet ledegradáljátok a ragaszkodás érzetévé, ami tulajdonképpen csak egy bilincs semmi más.

- De hát a szeretet is bilincs. Összeköti az embereket.

- Nem. A szeretet a legnagyobb szabadság, ami létezik a földön. A szeretet elfogadást is jelent, és odaadást. Odaadom magamat nekem, mert olyan fontos vagy számomra, hogy a saját életemet is feláldoznám érted.

- Ez szimpla mártírság.

- Mondod, mert te is, mint annyian mások, félsz átadni magadat. Félsz, hogy elveszíted a fennhatóságodat, aminek sohasem voltál a birtokában. Ezért szeretni sem vagy képes, csak ragaszkodni valakihez, akivel könnyebb elviselni az életet. Az életet, amitől rettegsz. Azért rettegsz tőle, mert az élet körülötted állandóan változik, te pedig kényszeresen ugyanolyan akarsz maradni, mert az állandóság a biztonság érzetével tölt el. A nyárból tél lesz, a fák az egekig nőnek, aztán elpusztulnak. Neked is változnod kellene, de nem mered megtenni, mert biztosabbnak érzed azt, amid van, annál, amiről még nem tudsz, de tudni se akarsz. És ezért is féltek átadni magatokat valaki másnak, féltek szeretni, mert akkor elveszíthetitek önmagatokat. Azt az életet, ami csak egy illúzió.

- Ez nem igaz, ha az emberek nem szeretnék egymást, akkor nem élnének családokban, boldogan!

- Épp csak belekóstolnak a szeretetbe. Aztán amikor látják, hogy ez mennyi felelőséggel jár, hát hagyják a francba az egészet. Mert megijednek attól, hogy mi van, ha most én átadom magamat, a másik pedig nem ezt teszi? Ebben sohasem lehettek biztosak ugyanis, pont azért, mert még sohasem szerettetek igazán, csak eljátszottátok. ezért tehát csak a ragaszkodás marad, ragaszkodás a közös biztonság érzetéhez, ami ésszerű, de nem szeretet.

- És a szülői szeretet?

- Azt is elkúrjátok, tökéletesen. A szülő birtokolni akarja a gyerekét, olyanná akarja formálni, mint amilyen önmaga is. Másolatot akar készíteni, hogy ha esetleg meghal, akkor maradjon belőle valami. Börtönbe zárja ezzel azt, akit éppen a legjobban kellene szeretnie, mert pont ő lenne annak a szerelmének a gyümölcse, amit sohasem érzett.

- Ugyan. A szülők mindent megtesznek a gyermekeikért.

- Igen, mindent megtesznek azért, hogy olyanok legyenek, mint ők. Ha meg az a szerencsétlen más utat választ, hát azonnal otthagyják, magára hagyják, mert tudják, hogy egyedül olyan nehéz, hogy talán majd visszakódorog hozzájuk. Ezt nevezed te szeretetnek? Ennél kegyetlenebb dolgot nehezen tudok elképzelni. És tulajdonképpen erre épül a ti kollektívan megalkotott hazug valóságotok is. Pont azt a varázslatot rontjátok el, ami felemelhetne titeket. Mert két egymásnak odaadó lény ugyanolyan két pólust teremthet, mint amilyen Isten és Sátán, vagyis esélyt teremt egyfajta igazság megismerésére. Nektek viszont a hamis biztonság többet ér az igazságnál.

- Miért mondod ezeket most el nekem?

- Hogy tudatosítsam benned, mennyire torz valóságban éltél eddig.

- Hm, pedig mintha úgy kezdted volna, hogy nem árulod el a titkokat, magamtól kell majd rájönnöm mindenre. Ahhoz képest, most szépen kipakoltál.

- Változtam, változtattam csókolom. Olyan nagy baj? Hogy miért? – mert itt kérdően nézett rá a Balázs - Mert olyan ostobának tartalak, hogy magadtól minderre úgysem jöttél volna rá.  – hogy most hogy nézett rá ez a Balázs, azt szerintem mindenki el tudja képzelni. sátnt, viszont ez nem zavart. Lenyomott egy billentyűt, és megszólalt egy hang. Mintha tükör elött mozgott volna, úgy rezdült meg szavaira a másik - Annyi szemét van már benned, hogy nekem most nincs kedvem belemászni, hogy az alján megtaláljam a gyémántot. A lehetőséget viszont megkaptad rá, nem éltél vele. De nyugodj meg, vannak nálad sokkal rosszabbak is. Mellesleg, úgyis elfelejted az egészet, amint újjászületsz. Ez tehát fogd fel egyfajta sátáni dorgálásnak, és még csak egyet sem kell velem értened. Viszont van lehetőséged arra, hogy újból nekirugaszkodj. Most a te kezedben a döntés.

- Milyen döntés?

- Hogy hová, és miként születsz ujjá. Ez meghatározza majd, hogy merrefele fejlődhetsz. De nem muszáj tökéletesedned sem, ha nem akarod, választhatsz végtelenül könnyű életet is, viszont akkor ugyanide fogsz visszakerülni, amíg végre nem gyűlik össze elég bátorság benned ahhoz, hogy továbblépj. Az idő végtelen, vagy ha úgy tetszik, nem is létezik.

- Választhatok? Hogy történik ez?

- Csak így, egyszerűen. Válassz, hol, mikor és miként kívánsz újjászületni, s megtörténik. Az élet egy nagy kaland, ami azon felül, hogy élvezed, nem másra való, mint hogy tökéletesedj. Hogy csiszolódj. Hogy megszülessenek és meghaljanak benned a dolgok. Hogy több, vagy kevesebb legyél, miután kilépsz belőle, s hogy végső soron istenné válj, ami nem más, mint hogy egy leszel a végtelen igazsággal.

- Egymillió élet alatt sem tudok összegyűjteni ennyi tapasztalatot, pláne ha minden élet után elfelejtem az előzőt.

- Mit gondolsz, miért van az, hogy nem emlékszel előző életeidre?

- Nem tudom. Nem látom értelmét.

- Pedig most mondtam el. Sátáni vonás.

- Úgy érted elpusztítod az előző életeim emlékét? Miért?

- Nem az emlékét, pupák, csak azokat a dolgokat pusztítom el benned, amelyek nem igazak. Nekem jó szemem van a hazugsághoz ugyanis. Azokat a dolgokat, amelyek igaznak bizonyultak az előző életeidben, továbbviheted magaddal. Nincs túl sok belőle, sajnálom. Ha egy olyan világban élnél, amelyben az igazság elérésére buzdítják az embereket, mindenki emlékezne az előző életeire.

- Akkor is… Sohasem érem el a bölcsességnek ezt a fokozatát.

- Azt gondolod az isteni bölcsesség olyan bonyolult?

- Hát persze. Emberek milliárdja ezer meg ezer éveken keresztül sem tudták megfejteni.

- Azért, mert nem hallgatnak a Sátánra, s nem rombolták le a már nem működő rendszereiket. Eltorzult, régen megkopott vázakra építkeznek, és ez által túlbonyolítják ezt az egészet. Nem csoda, ha mindannyian teljesen meg vagytok zavarodva. Pedig a bölcsesség egyszerű, egy szóban összefoglalható.

- Egy szóban? Na, erre kíváncsi vagyok! Mi az az egy szó, amit nem voltak képesek megtalálni tanítók százai?

- Ki mondta, hogy nem találták meg? Nagyon is sokan megtalálták. Jézus is, Buddha is, és még sok más ember, akinek a nevét sem ismered.

- Akkor miért nem adták tovább a bölcsességet?

- Továbbadták. Csak az emberek nem értették meg, olyan egyszerű. Helyette viszont meglátták a lehetőséget, hogy uralkodjanak ezek nevében mások felett. A kereszténység kétezer éves történelme másról sem szól.

- Már megint a kereszténység. Nem csoda, ha patás vagy a szemükben annyira szapulod őket.

- Mert Sátán vagyok, s a bírálatom jogos. Én vagyok az, aki rámutat a repedésekre az épületek falain, az épületekében, amelyeket ti építettetek fel magatoknak.  És ezt persze az emberek nem szeretik, mert nem erre tanítják őket. A kritikát senki sem kedveli, mert vitára ösztökél, a vita pedig változásra. Hidd el, ha a kereszténység nem létezett volna, ma sokkal előrébb tartana a világ. A kereszténység a bolygó rákfenéje. Habár, ha így folytatjátok, ti is azzá váltok, a kereszténységtől teljesen függetlenül.

- Ennek azért a papok nem örülnénk.

- És ha történetesen kétszáz évvel ezelőtt mondom ki mindezt, még meg is gyilkoltak volna ezért. A szeretet nevében. Ezért is gondolom azt, hogy ilyen szörnyvallást még nem hordott hátán a föld. Ahogy ők értelmezik a Sátánt, nos, ebben a tekintetben pont a keresztény vallás tekinthető tökéletesen démoni eredetű vallásnak. Semmi köze Istenhez.

- Akkor minek van hozzá köze?

- A szabadságnak például, ami csak nagy ritkán adatik meg az embereknek.

- Mi vaan? De hát ennél szabadabb korszaka még nem volt ennek a világnak.

- Szerintem pedig már régen volt ennél sötétebb korszak a földön.

- No, de hát demokrácia van! Mindenki azt csinál, amit akar!

- Nem. Akárcsak a középkorban, itt is lehetetlen szabályok között terelgetik az embereket.

- A szabályokra szükség van, ahhoz, hogy az emberek el tudjanak tájékozódni a világban. Szabályok nélkül anarchia lenne.

- Igen, de rosszak a formulák. Nem arra törekednek, hogy kitárulkozhass általa, hanem, hogy börtönbe zárjon.

 - Miért? A jelenlegi rendszer mindent enged, ami nem káros a társadalomra.

- Azt viszont már ő szabja meg, hogy mi az ami káros. A gondolkozás szabadságát öli meg ezzel.

- Erre mondj egy példát, mert nem értem.

- Vannak dolgok most is, mint a középkorban, amiben nem kételkedhetsz, mert bolondnak kiáltanak ki érte. És minél többet hangoztatod az ebbéli véleményedet, annál keményebben járnak el veled.

- Mint például?

- A középkorban a kereszténység tanaiban nem kételkedhettél, mert halál járt érte. Most a tudományban nem kételkedhetsz, s az állami intézmények helyességében. Nagyobb színjátékot játszanak, mint bármikor is eleddig.

- Hogyne kételkedhetnél a tudományban! Csak megfelelő érveket kell felsorolnod.

- Azok a szabályok között, amelyek nekik tetszenek, igen. De nem is ez a lényeg. Mi a tudomány célja?

- Hogy könnyebb legyen az életünk.

- A vallásnak is ugyanez lett volna a célja. Bejött? Nem. És a tudománytól sem lesz egyszerűbb semmi, sőt. Egyre bonyolultabb, egyre nehezebb lesz minden, annak ellenére, hogy a fennhatóságát hangsúlyozzák folyamatosan.

- Dehogy, rengeteg dologban megkönnyíti az életünket.

- És sokkal több problémát okoz, mint megoldana. hiszen már a bolygót is félig meddig tönkretettétek vele!

- Ez igaz. Viszont hatalmas távlatokat nyitott meg az emberek előtt.

- Amivel természetesen nem élnek. Mert kielégít ugyan bizonyos vágyakat, de igazi választ nem ad semmire.

- Mire kellene választ adnia? Segít, hogy könnyebben éljünk.

- És könnyebben élsz?

- Persze. Sokkal kevesebb energiával jár, hogy az alapvető életfunkcióimat ellássam, így marad időm bármi másra.

- És kihasználod ezt az időt?

- Persze.

- Mire?

- Hát szórakozásra például.

- És előrébb vagy ez által, boldogabb vagy?

- Mindenképpen boldogabb, mintha napi tizenhat órát kellene güriznem csak azért, hogy legyen mit ennem.

- Tehát a te boldogságod a szabadidőd mennyiségétől függ.

- Részben igen. Mert ez az az idő, amit magammal tölthetek, amikor azt teszem, amit csak akarok.

- És azt teszed?

- Azt.

- Ezt az időt tehát arra fordítod, hogy boldogabb legyél.

- Igen.

- Viszont arra nem fordítasz időt, hogy megértsd magad körül a világot.

- Hát.. keveset, ez tény.

- Miért?

- Mert ez nem az én dolgom.

- Akkor kinek a dolga?

- Mit tudom én? A tudósoké. Talán a vallásoké.

- És ők megértették a világot?

- Egyenlőre még nem, de ez miért olyan fontos?

- Látod, erre mondta Jézus, hogy boldogok a lelki szegények. Tudatlan vagy, mert nem érdekel, hogy hogyan épül fel az, ami körülvesz. Csak belesimulsz, mert így egyszerűbb. Hagyod, hogy mások gondolkozzanak, és döntsenek helyetted, hagyod, hogy mások mondják meg, miképpen is működik a világ.

- És ez baj?

- Nem baj, de akkor ne nevezd magad szabad embernek. Mert ez szerintem rabszolgaság. A tudatod rabszolgasága.

- Miért lenne az? Csak azért, mert hagyom, hogy nálam okosabb emberek szervezzék a társadalmat?

- És ezzel együtt az egész életedet.

- Dehogy. Az emberek összefogása éppen hogy szabadságot ad.

- Rendben. Például mászkálhatsz meztelenül az utcákon?

- Nem, de miért tennék ilyet?

- Miért ne?

- Jó, ezt nem tehetem meg.

- Miért?

- Mert ezzel megsérteném más emberek normáit.

- Amennyiben?

- Amennyiben a meztelen testemet mutogatom nekik.

- Mi a gond a meztelenséggel? A ruhája alatt mindenki az.

- Persze, de nem illő ilyet tenni.

- Miért?

- Most mondtam el.

- Szóval az embereket sérti az, ha látnak egy meztelen testet. És szerinted ez normális?

- Jó, elismerem, ennek nem sok értelme van, így kimondva, de hát ez már csak így alakult ki.

- Rendben van. Akkor táncolhatsz és énekelhetsz hangosan az utcákon?

- Bizonyos kereteken belül természetesen.

- Melyek ezek a bizonyos keretek?

- Hát mondjuk, ne zavarjam őket ezzel.

- Az embereket zavarja az, ha valaki táncol és énekel?

- Ha mondjuk aludni akarnak, akkor például igen.

- De ha mondjuk, nem akarnak aludni.

- Akkor nem zavarja őket.

- Semmi gondod nem lesz abból, ha fényes nappal táncolni és énekelni akarsz az utcán.

- Legfeljebb egy kicsit hülyének néznek, ez tény, de egyéb probléma nem származhat belőle.

- És hányszor táncoltál és énekeltél már az utcán?

- Az igazat megvallva… egyszer sem.

- Miért?

- Mert nem tartom illendőnek. Mindennek megvan a maga helye és az ideje. Csak a részegek óbégatnak az utcán.

- A te megítélésed szerint tehát, aki az utcán táncol és énekel, az vagy részeg, vagy pedig nem illendő dolgot cselekszik, tehát bolond.

- Igen, ezt elismerem, hogy furán hangzik, de így van. És mi ezzel a baj?

- És ez számodra a szabadság.

- Attól, hogy nem teszek ilyesmit, még szabad vagyok.

- És ki a szabadabb? Aki énekel az utcán, vagy pedig te, aki megítéled őt ezért.

- Attól, hogy megítélem, még nem vagyok kevésbé szabad.

- Dehogynem. Bezártad magadat egy szabályba, amiről épp most mondtad el, hogy semmi értelme.

- Hát…

- Ez a ti híres szabadságotok. Aki kilóg, azt bolondnak bélyegzitek.

- Ez nem igaz! Vannak persze dolgok, amiket nem tehetünk meg, de csak azért, hogy ne legyen káosz.

- Ha valaki az utcán táncol, vagy mezítelenül járkál, az káoszt okoz?

- Ha mindenki ezt tenné, akkor lehetséges.

- Miért?

- Mert… szétzilálná a társadalmat előbb utóbb.

- Hm, meglehetősen erős alapokon nyugszik a te társadalmad, ha már csak az, hogy valaki táncol és énekel, szétzilálná azt.

- Megteheti, de a kellő helyen és időben.

- És ez a szabadság.

- Nem értelek. Semmi baj nincs azzal, ha az embereket önmérsékletre tanítják.

- Önmérséklet? Nem tömeggyilkosságról beszéltem, mindössze arról, hogy érezd jól magad.

- De hát én jól éreztem magamat!

- S tetted mindezt úgy, hogy mit sem tudtál arról, hogyan épül fel körülötted a világ. Még csak nem is érdekelt. Éltél úgy, ahogy megmondták, úgy gondolkodtál, s még az érzelmeid is szabályozott keretek között folytak. Ez aztán a szabadság!

- Jó. Akkor mit nevezel te szabadságnak?

- A szabad gondolkozást, a szabad érzelmeket, és a szabad cselekedeteket.

- Mindez megvan most is.

- Igazán? Mikor gondolkodtál utoljára szabadon a világról? Sohasem. A vallás, vagy a tudomány mindig is megmondta számodra, hogy mik azok az utak, amelyek közül választhatsz. Slussz. Te megelégedtél ennyivel, mert kioltották belőled a vágyat arra, hogy önmagad ismerd meg a környezeted. Még csak nem is érdekelt ez sohasem, hiszen volt más, aki ezt elmagyarázza neked. Belenyugodtál, elfogadtad, mert így egyszerűbb volt, ráadásul senki sem nézett hülyének csak azért, mert másfelé kerested a válaszokat. Szabadon éreztél? Hiszen az előbb még a szeretetet is összekeverted a ragaszkodással. Szabadon cselekedtél? Folyamatosan behódoltál azoknak a normáknak, amelyekbe még csak bele sem gondoltál, hogy van –e egyáltalán értelme! Egész életed nem telt el másból, mint hogy a gombot nyomogattad, és vártad a banánt. Hát nesze, ott a sok banán – intett a már nem létező láda belseje felé Sátán, ahol hirtelen megvillant a sok tárgy sziluettje - csak már kissé rohadt. De nektek így is jó.

- Ezek a dolgok… ezért vannak itt? – csodálkozott rá a láda tartalmára, (már nem először) Balázs.

- Igen, persze. Ezekre a dolgokra vágytál egész életedben, sohasem léptél túl rajtuk. Pedig ezek csak tárgyak, de most már mind a tiéd, tessék!

- Sajnos, most már nem tudok mit kezdeni velük.

- És amíg éltél, addig tudtál volna?

- Persze.

- Mire lettek volna jók?

- Mire? Hát kényelmesebbé tették volna az életemet. Könnyebbé.

- Az életed tehát könnyebbé vált volna egy bőr ülőgarnitúrától.

- Szebbé tette volna a környezetemet, és ez által én is jobban éreztem volna magamat.

- Nos tehát, a te életed bizonyos tárgyak megszerzésétől lett volna boldogabb. Miközben hagytad, hogy mások gondolkodjanak helyetted, hagytad, hogy mások mondják meg, mit érezz, és hogyan élj. Szabad voltál, csakugyan.

- Ez azért így… tudom, hogy rosszul hangzik… viszont…  - hebegett, habogott a férfi, majd elhallgatott, végül pedig felkiáltott - Nem tudom, mit mondjak! Mégis mire kellet volna törekednem? Én egyszerűen csak éltem, ennyi! Próbáltam a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozni az életemből, ez akkora bűn?

- Nem bűn, csak ostobaság. Szerintem, ha az életednek mindössze az a célja, hogy néhány tárgynak a birtokába juss, hát akkor nem sok értelme van az egésznek. Azt, amid volt, a gondolataid, az érzelmeid, az, amit sohasem vehetnek el tőled, nos, ezeket a dolgokat teljesen elhanyagoltad. Fontosabb volt számodra egy kurva autó, mint Isten, vagy csak az, hogy elgondolkodj azon, hogyan is működik ez az egész! Mindeközben azt hazudtad magadnak, hogy boldog vagy, mert, hogy ennyi az élet. És most dönts. Milyen életet szeretnél legközelebb? Szeretnél te lenni az amerikai elnök? Vagy egy arab milliárdos? Mindened meglesz már életedben. Minden, amit most itt láthatsz.

- Máris döntenem kell? – riadt meg Balázs. Ez most nagyon hirtelennek tetszett, mint ahogy az is volt.

- Minek várni? Minden lehetőséget megadtam neked arra, hogy átgondold az életedet, és a világot, ami körülvett. Megmutattam, mik azok a hazugságok, amelyekkel körbevetted magadat, s elmeséltem, hogy az én igazságom szerint hogyan épül fel a mindenség. Neked nem volt semmi olyan az életedben, amit továbbvihetnél, mert az egész hazugságokra, illetve ostobaságokra épült fel. Ezeket most elveszem tőled, ez az én sátáni ajándékom. Istentől pedig tiszta lapot kapsz, s egy új élet reményét. Hogy hogyan élsz vele, az már a te dolgod.

- Ennyi… ennyi lenne az egész?

- Csak annyi, mint amennyi az életed tartalma.

- Most… nagyon üresnek érzem az életemet.

- Sajnáljalak? Saját magad cseszted el. Minden lehetőség adott volt előtted, nem éltél vele.

- De ez annyira rossz érzés…

- Rosszul érzed magad? Örülj neki! Ez azt jelenti, hogy volt értelme annak, hogy itt voltál. És most válassz, hová szeretnél újjászületni?

- Nem tudom, mi lenne a jó. Segíts, kérlek!

- Egyszerű. Csak képzeld el az időt és a teret, ahová megszületni vágysz.

- Legszívesebben ugyanezt kezdeném el elölről.

- Azt is megteheted. A végtelen nem szab határokat.

- Hát nem is tudom… most teljesen összezavarodtam. Miért lenne sikeresebb, ha semmi tapasztalatot nem vihetek magammal ebből az életemből? Talán ugyanúgy élném le, mint most is.

- Talán igen, talán nem. Csak rajtad áll.

- Nem tudok semmit se elképzelni magamnak. Képtelen vagyok rá.

- Nekem mindegy, akár várhatsz is itt néhány ezer évet a döntéssel. Akkor sem lesz könnyebb.

- Hát jó. Elköszönjünk?

- Felesleges. Szerintem még találkozunk.

- Hát akkor…

Sátán elmosolyodott, s ez a mosoly volt az utolsó, amit még érzékelt ebből a köztes világból.

Zuhant, végtelen mélyre elméje alagútjában. A fény húzta, ölelte magához most, nem a sötétség. Meleget érzett maga körül, akár a sivatag homokja, a keserű poré, amelyet eddig kénytelen volt beszippantani tüdejébe, a szervbe, amely, most lassan köddé változott teste többi részével együtt. Lassan ment végbe a folyamat, szinte érezte, hogy mind az a tömeg, amelyet eddig kénytelen volt elviselni, szinte molekulánként robban föl, s keveredik el a tiszta fénnyel, amelybe most, mint egy kósza foton sugár robbant bele tudata. Mert igen, ő is ott kavargott most már a lelkek zivatarában, maga is egyre halványuló hullócsillagként feszült rá a mindenség erejére. S azonmód beléhasított eddigi minden elrejtett élete. Sorsok, amelyeknek pályája hol felfelé, s hol lefelé inogott. Életek milliárdjai, amelyeket leélt egyszer. Ő volt most az univerzum minden fundamentuma, mert igen, tudta, látta, érezte, hogy már minden volt, mi csak emberi ésszel elképzelhető, s minden, amely elképzelhetetlen. Ő volt a Himalája tetején fúvó hideg téli szélorkán, s ő volt az a kis pillangó is, amely némán verte össze utolsó haláltusájában szárnyát, egy afrikai pók veszedelmes hálójában. Ő volt a napfény, amely csak pillanatokra táncolt végig egy dél angliai ház falán, s ő volt Napóleon, Reagan s a többi híresség, akik bolygójuk egy-egy alternatív pillanatában hozták meg súlyos döntéseiket. De ő volt a kenyérét könyörgő macska, egy ausztrál bennszülött viskója előtt, s ő volt az őslakos maga is, miként elkészíti halálos nyilai utolsó darabjait, és ő volt a nyílvessző végén a madártoll, s a nyílhegy pendülése is ő volt, amint áldozatába feszül. A Mindenség töltötte el most, s ő töltötte fel a Mindenséget, a végtelenség ürességével, amely olyannyira tele volt a Mindennel, hogy szinte már szétfeszítette fotonnyi testét. S most megtisztult, és az ürességtől ragyogó tudattal robbant bele valahol a valóság néma víziójába egy újabb láncreakció kellős közepébe, valahol mélyen elásva a világmindenség színfalai mögött, de az univerzum szélesre feszített vetítővásznán. Így maga is meghasadt, mint a mindenek legkisebbike és legnagyobbika egyben, egy frissen éledő sejtben, valahol a végtelen túloldalán tapadó, s mégis semminél sem közelibb mélységéibe, egy lustán éledő sejt magvában, egy emberi anya méhében.

S most, elindult az idő. Nem is teljesen némán, halk zizzenéssel kezdődött el minden, ahogy lassan összeszűkült elméje egyetlen pontba, s harmatos vízcseppenként fröccsent ki belőle minden tudás, amelynek még az imént birtokosa volt. A semmi maradt csupán, s az első szelíden érkező inger, amely lábujjhegyen lopakodva, lassan lüktetni, s egyre erősödni kezdett: a meleg érzete, s az éhségé. Oly üres volt most, és olyannyira a semmi része, hogy mindent magába szívott volna, csak hogy megérezze a lét édes dallamait. Egy halovány árnyékfutamnyi időre megbillentette az egész világmindenséget, s egy újabb lassan rebbenő lüktetésre késztette, ahogy életre kelt, s azonmód magába szippantotta a létet, minden érzékelhető ingerével együtt. Élni akart, megtudni azt a rengeteg dolgot, miket még nem is sejthet, érezni mindent, amit érzékei engednek, s enni falni, habzsolni minél többet a világegyetem ezen szeletéből.

S ekkor, akaratába, mint lassan terülő tintapaca olvadt szét a bölcsesség végtelen igazságának pillanata:

figyelj!

…

Lélegezz.

Ez

Az

Élet.

Érezd, ahogy száll.

Egyre mélyebb.

Figyelj.

Tiéd

A pillanat.

Örökké tart.

Ez

Az

Alkonyi pirkadat.

(Ítélni próbálsz,

s ki az ki ítél?

Mondanál valamit...

Mondanál

          Valamit..)

Azt kérded:

Ennyi volt?

Legyen ennyi is elég.

A több csak kevesebb.

Most

A Minden a tiéd.