És végre: elérkezett a várva várt nap. A Jó és a Gonosz végső csatája, amelyben eldől, hogy ki fogja uralni a világokat és az egész univerzum színe –javát, a Sötétség –e vagy pedig a Világosság? Kint a csatatéren már felsorakoztak mind, a Jó dicső bajnokai és hőse, és a rossz fertelmes démonjai, és lidércei. De jaj! A népszámlálásnál kiderül, hogy a jó a maga 100 000 milliárdnyi seregével erős túlerőben van a gonoszokkal szemben, kiknek udvara épp hogy megszámlálja a 219 főt.  Ám nincs idő kutakodni az egyenlőtlen küzdelmet illetően felbukkanó kétes kérdésekre irányuló gondolatok halmazában, mert máris egymásnak esik a Jó diadalmas dicsfénye, a Gonosz furcsa homálya. S a rossz borzalmas felhője keveredni látszik a Jóság fehér tüzével, az irdatlan erők keltette energiák a menyboltot csapkodják. S Jaj! A gonosz hordák elsőnek a Hősöket veszik célba, s sorba tizedelik meg soraikat! Egymásba csimpaszkodva, mint a 219- en, pardon 217-en, egyesült erőként támadják a mit sem sejtő Héroszt, kinek minden fenséges kardcsapására 217 szúrás jut! Már csak 216. De Jaj! Mire az utolsó Hős is holtan hever az Istenek párviadalának talaján, megretten a Jó pompázatos serege, s irányitattlan vadként bolyong tovább e fennkölt harctér bársonyán. Hol vannak a mi Hőseink? Hová lettek bálványaink? Kiáltozzák, s kezükből aláhull a szabja, miként keresik az árnyékok közé bújtakat.  S a mindörökre elrejtőzöttek nem jönnek többé elő a sehonnan homályából, s a Jó 100 000 milliárdnyi serege (nagyjából) kicsiny, pislákoló párakupacokra bomlik szét, ahogy miként az útjukat vesztett hangyák sora, a sivatag küszöbén koplalatatják és szomjazatatják sanyarú bensőjüket. A Gonosz egyre erősödő iszonyata pedig nem késlekedik, keserű erőszakkal festi koromfeketére az elárvult lelkeket, mígnem szívfájdító sötétség borítja el a világmindenség legkisebb zugát is, mindörökké, örökké.

   - Nem megmondtam? –kérdezte Sátán, miközben egy meggyújtott joint felett vidám mosollyal (és vérben forgó szemmel) nézett, a kissé kiábrándultan pislogó Istenre.

   - De, megmondtad – felelte Isten, s kényszeredetten vigyorgott – Bazdmeg – tette hozzá, hogy hangsúlyt adjon szavainak – komolyan nem gondoltam volna.

   - Akkor mi a szart háborúzzunk haver? – próbált kedélyeskedni Sátán, miközben igyekezett mélyen lent tartani a füstöt, amitől hangja kissé komikusan vékonyra változott – Kő az neked? –köhögte egy másodperccel aztán.

    - Ja–ja – Bólogatott Isten, aztán megkérdezte – na, lököd már azt a Dzsoját, vagy mi a faszom?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.