A mozi mára már csak erőszakos,
A tévé pedig a szextől zajos.

Amire célzok az az érdem,
Mi divatjamúlt és nem is értem...

Mázlis ez családos arc
Optimista pofa,
nyerítő oldalborda
anya, apa, baba
nincs itt harc!

Ő családos arc!

Orkok, gnómok, trollok, ezrek.
Belevesznek,
belevesznek.

Merevedett megemberek,
Én sem merek,
én sem merek.

Ocsmányságtok szörnyű átok,
Mire vártok?
Mire vártok?!

Tünde-pár a sivatagban,
Rím a ragban
rím a ragban.

Fáradt, érett végtelen,
égtelen,
csak égtelen.

Könnycsepp gördül ajkadon.
Majd hagyom.
majd hagyom...




 

Nagy város, nagy állomás. Kövek zúgnak az ablakokon. Gyermekek mindenütt, több százan, ezren. A peronokon, a sínek között, a rozsdavirágos vagonok tetején. A legidősebb sincs tíz éves, kezükben öklömnyi zúzalék, karjukban lendület, arcukon torz kínvigyor. Ruhájuk rongy, testükön évnyi piszok. Düh és rettenet csillan lázas tekintetükben. Huhognak, akár a megébredt baglyok, kövek kopognak a mozdony olajos orrán. Kürt szól, hasztalan. Fegyver dörren a levegőbe, válaszként sortűz öleli a közeledő szerelvényt. A vonat megáll, majd lassan tolatni kezd. Győzedelem ittas rikkantások követik.

• Mi legyen?

      Anya öreg. Monique középkorú. Az Angyal fiatal. Ráncok, izmok, csontok. Őszen, barnán szőkén. Tél, nyár s a dermedt tavasz. Anya figyel, Monique susog, Angyal zokog. Ölelésük hamvadó gyertyacsonk.

A szoba halovány. A padlón puha perzsa, a falakon képek. Anya gyermek, angyalhaja karcsú mellén piheg. Anya leány, ujjai között bölcs könyvek lapjai peregnek. Anya fiatal, háta mögött rock and roll dobban. Anya anya. Csepp termetét gyermekei vidámsága járja át. Anya öreg, egy hintaágyon szundikál. Anya itt van, Anya vén, apró és mosolyog. Anya övén öklömnyi Parabellum csillog. Minden golyó a helyén. Megérinti az ölelkezőket.

• Elég már. A könnyek nem forrasztják össze, mi összetört.

• Anya!

• Elég Monique!!!

A nő szemében szikrák gyúlnak, penge ajkain puskapor sziszeg. Elengedi az Angyalt, s az ég felé rázza sűrű üstökét. Az öregasszony kezüket keresi, s roppantja szelíden. Az Angyal felnéz, szemeiben rettenet pihen. Anya mosolyog, Anya fénylik.

• Tudsz beszélni?

Csöppnyi csend.

• Érted amit mondok?

Búnyi bólintás.

• Nem bántunk téged. Soha többé senki sem bánthat téged. Minket a szeretet tart össze: s a fájdalom a szeretet legnagyobb ereje. Vigyázunk rád, ha akarod, s vigyázhatsz ránk ha szeretnéd.

Ragyás. Magas vékony férfi. Kora meghatározhatatlan, hosszú haja örökké zsíros s az arcába lóg. Bőre barnába hajló, apró mélyedésekkel és vörös foltokkal teli. Kezei eresek, mozdulatai akár az árnyék: finoman íveltek, halkak és megfoghatatlanok. Ruhája örökké viseletes, de tiszta, övén pisztoly, hátán sörétes puska fityeg. Egy pályaudvaron ül, jointot sodor magának. Közben hevesen magyaráz Rádiósnak, aki unottan támaszkodik felette, s a fél füléből kilógó fülhallgatón zenét hallgat. Lábaival halkan tipeg hozzá a hóban.

• Élő adás, nesze. Gondolkodni az már luxus? Örülhetsz, hogy Anya nem durrantotta szét azt a francosan csavaros agyadat...

Nincs válasz persze. Rádiós az előttük álló dízelmozdonyt fürkészi.

• Fasznak kellett bekapcsolva hagyni... most mindenki tudja, hogy itt vagyunk... Meg ne szólaljál má' he' !

• Most mit mondjak?

• Kő cigi?

• Kihagyom.

• „Ördög és pokol, remélem tudod ki vagyok én. Ördög és pokol, ez a játék nem nehéz.” Ez volt a jó öreg Tátraitól az ördögi szimpátia. Ez itt a Remény Rádió, én pedig Takács Dani vagyok, még mindig. Szerda van, már ha érdekel valakit, kettőezerhuszonkettő február második napja. Csupa kettes gyerekek, remélem ti sem vagytok egyedül, de ha mégis, hát hallgassatok engem, tulajdonképpen az összes fogható frekvencián én szólok hozzátok. Na meg Robert Marley, akit életében még Bobnak szólítottak. Szerencsés fickó volt, és nem csak azért mert idejében meghalt, hanem mert ő volt a reggae királya, már ha emlékeztek még rá. Ha igen, hívjatok fel, a számom... Hopp, hát nem elfelejtettem, hogy egy telefonhálózat sem működik? Szopás fiúk-lányok, ez szopás. Cumicecilin-gecilin. Marad hát az ultrarövidhullám, és az I shot the sherrif! Listen to me, a csapból is én folyok...

magamban beszélek, ebből is megélek mondta, elrontotta, kiáltotta (kirántotta), tartotta, alkotta, lerakta a fal mellé, hogy csökevényesedjen magának, rárántotta vállát s mosolygott igen fel sem eszmélvén öntudatlanságára küszöbökön táncolt, Oh igen, a végzet mocsarai felé vetített hologramtok neutronrészecskéi között, és igen – sóhajtotta – ez is a világ meg az is a világ értelmetlen szócikk csupán lexikonok bőrkötésben sorakozva méregetik magukat bölcsesség helyett lehalkulás, igen így átlépve a küszöböket végtelenül idiótának tűnik minden káoszromantika országom összeomlóban; ezek tényleg ennyire hülyék? - kérdezed,

Holtakat ölnék

Élőkért halnék.

Fojtanám mind, ki kicsoda.

Számolnám vérét, merném mohon.

Árnyéka lennék sunyin, lopakodón.

S most, hogy csak harapnám mi lélek

Ráncba recseg haragom, fertelmemben félek.

Vigyorog e bősz bohóc, számolja még mi van,

Hullákat hány kazalba, kevés is az iram.

Hagymás ez a tél, túlontúl facsar.

Holtakat ölnék,

Előkért halnék.

Jobbra dől, balra dől,

csorbacsőcsavar.

 Mindössze fáj,

hogy ilyennek látlak.

Bánt tudod,

hisz elhagytak a bátrak.

Érzem én is,

érzem ezt a bűzt,

ám ez ok kevés,

hogy fűzve űzd

az álmot,

mely egyre csak fáraszt.

Senki se kérte,

hogy ezt az utat válaszd.

Láttad, látod:

előtted e minden.

Okokat keresel,

hogy eltűnjél innen.

Hát menj csak, menj,

nem kell belőlem enni.

Menj csak menj!

Nem tartóztat senki

Tán súly ez, mi szerelembe
húz?
Nyeldeklő bűnöm e verembe
összezúz?
Megleled-e azt, ki valóban hisz?
S száradó szemed igazán
odavisz?

Csalódásid csillámló
élted merít.
Virága vér: villámló
valóra hevít.
Szeress csak, bármerre is
legyél;
edd ki hegeim,
itt van: edd még,
egyél!

Mit tesz-e szerelem minddel
mi rozsdál?
Merre fordul, dühe?
Mennyit is kóstál?
Megtalálod-e ki benned hisz,
ki örökké tart,
s e örökbe odavisz?

Csalódásim csillámló
éltem merít
virágom vér: villámló
valóra hevít.

Mivé lesz szerelmed érzéketlen éjjen?
Hagyod hogy halljam, hagyod, hogy féljen?
Bűn-e mit érzek, bűn ez itt minden?
Szeress örökké,
s vigyél el innen:
Szeress, utad bármerre is fáj,
szeress mindig:szeress

akárhol is járj.

         Nincsenek végpontok, csak folyamatok léteznek. A végződéseket az emberi szubjektivitás hozta létre. Ezeket az ellentétpárokat különböző korok és különböző helyek különböző kultúrái alakították ki, különbözőféleképpen; ám nagyjából hasonló érdekek mentén. A cél mindig egyfajta társadalmi homogenitásra való törekvés (az erő egysége), ezáltal az elme és a test éppen tartása, így tehát tulajdonképpen a túlélési ösztön maga, amelyet még az állatvilágból hoztunk magunkkal. A sokat emlegetett intelligencia így nem kiemeli az embert az őt körülvevő ökoszisztémából, hanem fölé helyezi, uralkodóvá, s ezáltal zsarnokká teszi – szó sincs itt transzcendens spiritualitásról, az ember „mindössze” A csúcsragadozó, aki használja, kihasználja az általa elérhető szférákat. Nem tudatos, csoportszellem mozgatja, amely változik ugyan, ám az univerzummal ellentétben csak statikusan, végső soron csak az előre megjósolható végzet végső pillanata előtt alakul át, de csak annyira, hogy elkerülje a szembesülést illúzióival.

 Kik A Zombik? 

 Mit Csinálnak?

 Miért Csinálják?

Életem legelső napja ez.

Itt és most vagyok: kapud átereszt.

Cseppjeid simulnak orrom hegyén

minden változik, minden a helyén.

Partodon állok, takaródon fekszem,

Kedves, kedves: ím melléd heveredtem.

Arcod fényében merítkezem,

vak voltam, s most szorítod kezem.

Nap, hold, csillag, sosem tudtam hol van,

a múlt elmúlt végre, s benned él a holnap.

S hogy mindez akár örökké is tarthat,

lassú vagyok most, hangod elaltat.

Itthon, végre: öledben fekszem,

karcsú már e világ, ím eleresztem.

Emlékezem, mikor egész éjjel

vezettem magam, sötét sekélységgel.

Feljött a nap, és kincsre leltem benned,

mosolyod beszélt csak ott, s helyetted.

Felébredtem végre ragyogó szemedben,

Annyit mondtál csak,

Ez az első nap, az életemben.

S örömömben sírtam, zokogtam, hogy élek,

Ha veled lehetek, semmitől sem félek.

Utunk most már bárhová is vezet,

nem számít semmi sem,

csak hogy foghatom kezed.

"Figyelj hát" – fényletted – "ha velem akarsz lenni,

hidd el kedves, nem kell semmi mást se tenni,

csak úgy mint eddig, akár a Szobrász: formálni, és látni.

Kedvesem, életem: nem lehet mindig a sült galambra várni."

Felébredtem végre,

ragyogó szemedben.

Ez itt az első,

az első nap,

az életemben.

Ismét itt.

Itt vannak, az arcok,

elnyűttek a helyek,

marcangolt karc-harcok.

Ragyogjatok csak rám

hajnali fények,

sehová sem értek.

Sehová sem értek,

mit értek,

semmit sem értek.

Könnyeik csorognak

szemeik üvegén,

Nincs bennük részvét;

sem én

csak én.

Arcom félve rejtem,

nem felelek

s nem szólnak,

attól félek,

tudom már, hogy

elveszett a holnap.

Mosolyt keresek,

s csak bánatot találok.

Halott álmaimban tört rám

ez megváltó átok.

Nézem ahogy futják

Őrült köreiket,

látom már,e világ

mennyire is beteg.

Gyermekként vártam,

kopjon ki mi kopott.

S mondhassak magamnak:

boldog szülinapot.

Leülnék,

hallgatnék

e hangra,

érzem ahogy

marja,

ki akarja.

Ahogy a suliba mentem,

s tán feszengtem emiatt,

senki sem tudott rólam

semmit sem ezalatt.

„Helló tanár úr, mond mi lesz ma a lecke?”

Nézz át rajtam diák,

figyeld,

elveszhetsz-e?

Mosolyt keresek,

s csak bánatot találok

halott álmaimban tört rám

ez megváltó átok.

Beszélnék hozzád,

s csak bánatom lelem,

látom már, e világ

mennyire is beteg.

Látom már,

e világ is

mennyire beteg.

                                                                                       veled sírok,barátom...

meredély éjjelen szédeleg

sete, sötét rostban szépeleg

libben e kéj,

meredély.

sekély értelem, vértelen félelem.

ugrik és él

ez a vélemény.

Sarka sárba sercen

nem is fog elgondolkozni soha

ezen a percen. 

Köveket, igen köveket látok.

Számlálhatatlan, számító végzet.

Kövér, zsíros, iszamlós átok,

Ki magában sem derül

Ki (?)

Ha végzett.

Könnyeket, igen könnyeket látok.

Mosolytalan, májusi méreg.

Fullasztó mocsár, színültig árok.

Kacéran tekergő titokzatos féreg.

Fényeket, igen fényeket látok.

Feszülten figyelő fesztelen fákat.

Üreges szemű, kiégett látnok

Csontjait őrli egyre

És

Igen-igen fáradt.

Édes álmokból indul minden,

Én vagyok az, aki elrepít innen.

Utazz velem át hét világon,

hét tengeren, ezt annyira vágyom,

hogy végre egyszer megtaláljál,

vagy keresd legalább amire vágytál,

Meg akarlak szokni, használni téged,

Úgy ahogy mások, ezt úgysem érted.

Tudni akarom, mi is van benned,

Mert bemocskollak, nincs mit tenned,

Használni foglak, vagy kihasznállak,

Mozdulj végre, emeld az állad.

 Mint rabbal, úgy vélekedj velem,

S balga bolondnak bólintsd csak nevem

Rám, akár örök vesztesre tekints,

S miként használt szerszámnak,

tétován tovaints.

Hagyj éhezni, ha üres e gyomor

hol hűs, halott nyomor

tesz túl törvényed akaratán.

Így legyek kósza árnyék elméd sejtelmes falán,

Így légy kósza árnyék elmém siralmas sarán.

Legyek rémed,

s fagyassz meg, ha fázom.

Rúgj belém,

mikor már magam sem találom.

Marcangolj szét könnyen,

ha beléd öregedtem.

Szitáld szét markodban

összeaszott testem.

Taszíts a földre, s örvendj, hogy ha fáj...

Csak egy rossz árnyék legyek

elméd sötét falán.

Csak egy rossz árnyék legyek

elméd sötét falán.

 Azért nem foglalkozunk az óceánon terjengő olajfolttal, és a hamarosan megszaporodó napkitörésekkel, mert az extrém időjárárási körülmények, és az egyre fokozódó háborúk elterelik a figyelmünket róla. Pont.

Olvasnivaló:

Kirgisztán  Banglades   Bagdad Mexikó afganisztán  

Pakisztán   izrael  

 olajfolt  Földrengés  klímaváltozás  túlsúly  Eyjafjöll 

szintetikus DNS április  népesség  

gazdasági világválság 

haiti  

letöltés 1. rész                       letöltés 2. rész

Húsba rág, mi csontra tapad.

Ékszernyi bilincs, börtöne szabad.

Szikrát se szór, nem sajog mi vág.

Rothadó rügyek, töretlen ág.

Hamvadó jég, reccsenő kövek.

(egyre fogy, ha nem jön mi jöhet)

Zakatol e test, zúzmarás a táj.

Rideg, rút rémület rettegve fáj.

Lendülő teher, kemény a fal.

Csörrenő csend, elakad a dal.

Szótlan e szitok, szemérmes halál.

Illanó élet, talánt se talál.

Kinyílik a szem, csukódik a száj.

Hörög a szív, béget a nyáj.

Vérzik a lélek, sebes a múlt.

Ugrana a talp, a kéz lekonyult.

Csendesen száguld, tovalép hova?

Sosem volt éhes, sosem volt soha.

Valamivé válna - senkik sarka marad.

Csupán csak anyag, sötét hanyag agyak.

Gondolná tenni, álmodni túl éber.

Nem tud mit kezdeni hitvány életével.

Amilyen volt tegnap, holnap is az marad.

Tervezett rendszer: fontolva halad.

Ő itt a hét éves Vincent Malloy

Mit mondanak neki, mindig megteszi.

Korának megfelel: figyelmes egy srác

Noha olyan szeretne lenni, akár Vincent Price

Együtt él húgával, egy kutyával és sok cicával

Bár inkább látna denevért, s játszana pókjával.

Mi sem tükrözi jobban kitalált kín-borzalmát,

Mint hogy egyedül bolyongja elméje rém- utcáját

Vincentnél minden rendben, mikor nénje reá ügyel

Bár  viaszba mártaná, mikor már nem figyel.

Szeret kísérletezni Abocrombie-al a kutyával

S zombi ebbé tenné, minden borzalmával.

S akkor majd ő, s eme élőholt rettenet

A londoni ködben sok ártatlan eltemet.

Agyában nem csak szellem s sok bűnös lélek jár,

Szeret ő festeni s olvasni is, habár

Míg más gyerek az „indulj el Jane”-t olvassa,

Ő inkább Edgar Allen Poe műveit forgatja.

Egy éjjelen, midőn egy rettentő mesét olvasott

Arcából a pír igencsak megkopott.

Szörnyű a passzus melyben nejét élve temették,

Ezen sorok fiatal eszét egészen elvették.

Kiásta hát a sírból, hogy megtudja valóban halott

Tudva jól ugyan - csak a kertben kapargatott.

A mama ezért őt a szobájába küldte,

Habár ő úgy hitte, a poklok tornyába űzte,

hogy ott töltse el élete hátralévő részét,

s bámulja merengő szép felesége képét.

Egyedül őrült meg hát, az őrület lakában

Mígnem Jó anyja rátört magányban.

Így szólt hozzá: most már ha akarsz,

Játssz kint, a fényben.

Ám Vincent nem pont erre gondolt éppen.

Beszélni próbált, de többé már nem tudott

Minden mit tett volna, sorra elbukott.

Egy papírra írta hát üzenetét, tollal,

„megszálltam ezt a házat” s többé meg nem szólal.

„Ugyan gyermekem nem vagy te halott,

Amit most játszol, olyat senki se hallott.

Te nem Vincent Price vagy, hanem Vincent Malory

Nem vagy te őrült, ki kedvesét megöli.

Hét éves vagy, és az én kicsi fiam.

Ki kell menned innen, hisz' eszed még elillan.”

Elindult hát Vincent, az előtéren keresztül,

Majd a falnak dőlt, ám az csikorgott veszettül.

Megbomlott elméjében a ház, s ez a szoba,

nem tudta hol van, mit tesz, és hogy hova.

A borzalmas őrület elérte csúcspontját,

Látta Abocrombie-t , a zombi szolgát,

S hallotta szép nejét miképp szólítja a sírból,

S csontváz kezével int felé, megint és újból.

Úgy sikoltott fel, akár ha nevetne,

Látomása lelkét végképp eltemette.

Hogy meneküljön, az ajtó felé nyúlt,

ám keze bénán, teste mellé hullt.

A hangja lágy volt, mint aki már semmire se vár,

akár a hollóé Poe-tól: „Soha már! Soha már!”

Helló,

nyaltam a segged

s szebben nem is

fütyülhettem volna.

Csak szád sarkával

bíztattad lendületem,

s zsebre tett

kézzel

csodáltad önmagad

szögeidbe szegezett

tekintetemen.

A vers,

a vers címe

ez marad.

 Sátánizmus

A Rombolás Művészete

A Sátánizmus nem a gonoszságról szól, hanem a félelemről és a fájdalomról. Félelem az illúzióinkkal való szembesítéstől és annak a fájdalmas elveszítésétől. Az ábrándjaid szétzúzása szenvedéssel jár. A szenvedés: a Sátán. A vak hit és megadás: Hamis Isten. A Sátán a Hamis Istenek megdöntésére született. Ezért rettegsz tőle most, ebben a pillanatban is.

Dönts végre: nyílj meg és lépj.

Nem vagyok valaki

A senki vagyok.

Nem vagyok fattyú

Nem vagyok hattyú

Nem vagyok kacagás

Nem vagyok siratás

Nem vagyok éber, nem vagyok holt

Nem vagyok senki, ki vagyok volt.

Nem vagyok számítás, nem vagyok hiba

Nem vagyok ámítás, nem vagyok sima

Selyemszálon szőtt szerelmes szövedék

Nem vagyok fáradt álom, nem vagyok menedék

 Mert úgysem vagytok másra kíváncsiak...

Láng

Nézd tovább! ;)

 Barátom, Sátán

demon Pulvisculus elméjéből az Ohana királynőjének

másodverzió

 Vigyázat! Hosszú! És nem fogod megérteni. Egyébbként kattintással indul. Találd fel magad. Vagy tálald fel magad, rád van bízva. (ez is)

Zárd be

Ajtód.

(akaratod tetve)

Maradjon

Odakint

(szerelmeid nedve)

Hullámaik bűze.

(végigkísér)

Szorítsd rá pántjaid

Döglött életük züllött

Zuhogására,

(féljenek bizony, ámuljanak a szemek)

Verjék csak ablakod,

Feszítsék tekintetük

(dühödten riadt szeplőtelen fejek)

Szálkáid szorongásiba.

(üvölt, üvölt mélyen ki megszületett)

Húzd rájuk

Sápadt spalettád

Merengő mosolyát,

(csendedben üresedett)

S ragyogd csak

Alatta

Lakatod pokolbéli fényzivatarát.

(tagadás miegymás: ámen)

 Csomókat kötsz.

  Felhőid

fonákján villan

            a fény.

Vásodt akarásod

            ásod,

varázsod ásott

            rejtekén.

Sápadt sóhajod

            hideg

lehelleted lomhán

            liheg.

Gomolytalan gyenge

            gyémánt.

Olmozott öröm.

Reszketve kér

            a vágy

halálravált hazúg

            varázst

bíborbátor bőrödön.

Életem leve.

Eleve:

Ellve.

Elveszett elme.

Eltelve.

Lenyeleve.

Életem leve.

Hazudni bűn. Ez tanítják nekünk már kiskorunktól kezdve. Ez az állítás a XXI-ik században (s talán már jó néhány századdal előtte sem) már nem állja meg a helyét, sőt maga az alaptétel is hazugság.

Hazudni bűn, mondják álszent módon a szülők gyermekeiknek, s a gyermekek is csak időlegesen hisznek nekik, hisz eljön az idő, mikor kikerülvén a kontrol alól, észre kell, hogy vegyék, hogy a világ éppen a hazugságra épül. Lehet persze finomítani a dolgon, de a lényeg, hogy a túléléshez szükségünk van a csúsztatásra, mellébeszélésre, megtévesztésre, kozmetikázásra, lódításra, füllentésre, köntörfalazásra, végeredményben tehát a hazugságra. Az igazság –amit tévesen a hazugság ellentétének definiálnak- legfőbb tulajdonsága ugyanis, hogy nem lineáris szerkezetű. Minden igazságnak létezik alternatív valósága, és az igazság sosem örökérvényű, hanem személyre szabott, komplex és ennél fogva paradox. Az egyénre hiába próbálják ráhúzni a normatív viselkedésmintákat (amely már önmagában ellentétben áll igazság ellentmondásosságával) kénytelen belekergetni magát a hazugság szerepkörébe, hiszen a közösség –nem kimondva bár, és így végső soron hazudva önmagának is-ezt várja el tőle.

Mondd el,
Eltaposnál, hogy újra talpra állj?
Mondd el,
Fájdalmadon enyhít, hogyha fáj?
Mondd el,
Lennél vad, hogy vadra lesve élj?
Mond el,
Fojtogat a sűrű vérű éj?

Talán tényleg fáj
S te tényleg félsz;
Retteged önmagad.
Talán tényleg hiszed,
Hogy lesz még olyan,
Ki szívéből megtagad.

S addig is…
A falak mögött, begubódzva
Árnyékodban állsz.
Újramarva sebeid
Már semmire se vársz…
Eltipornál mindent,
Mint, hogy utadra lépj-
Mondd el,
Fojtogat a sűrű vérű
Mozdulatlan éj?

    És végre: elérkezett a várva várt nap. A Jó és a Gonosz végső csatája, amelyben eldől, hogy ki fogja uralni a világokat és az egész univerzum színe –javát, a Sötétség –e vagy pedig a Világosság? Kint a csatatéren már felsorakoztak mind, a Jó dicső bajnokai és hőse, és a rossz fertelmes démonjai, és lidércei. De jaj! A népszámlálásnál kiderül, hogy a jó a maga 100 000 milliárdnyi seregével erős túlerőben van a gonoszokkal szemben, kiknek udvara épp hogy megszámlálja a 219 főt.  Ám nincs idő kutakodni az egyenlőtlen küzdelmet illetően felbukkanó kétes kérdésekre irányuló gondolatok halmazában, mert máris egymásnak esik a Jó diadalmas dicsfénye, a Gonosz furcsa homálya. S a rossz borzalmas felhője keveredni látszik a Jóság fehér tüzével, az irdatlan erők keltette energiák a menyboltot csapkodják. S Jaj! A gonosz hordák elsőnek a Hősöket veszik célba, s sorba tizedelik meg soraikat! Egymásba csimpaszkodva, mint a 219- en, pardon 217-en, egyesült erőként támadják a mit sem sejtő Héroszt, kinek minden fenséges kardcsapására 217 szúrás jut! Már csak 216. De Jaj! Mire az utolsó Hős is holtan hever az Istenek párviadalának talaján, megretten a Jó pompázatos serege, s irányitattlan vadként bolyong tovább e fennkölt harctér bársonyán. Hol vannak a mi Hőseink? Hová lettek bálványaink? Kiáltozzák, s kezükből aláhull a szabja, miként keresik az árnyékok közé bújtakat.  S a mindörökre elrejtőzöttek nem jönnek többé elő a sehonnan homályából, s a Jó 100 000 milliárdnyi serege (nagyjából) kicsiny, pislákoló párakupacokra bomlik szét, ahogy miként az útjukat vesztett hangyák sora, a sivatag küszöbén koplalatatják és szomjazatatják sanyarú bensőjüket. A Gonosz egyre erősödő iszonyata pedig nem késlekedik, keserű erőszakkal festi koromfeketére az elárvult lelkeket, mígnem szívfájdító sötétség borítja el a világmindenség legkisebb zugát is, mindörökké, örökké.

Kedves, tarka világotok:
neonfények a szürke járdák
felett.
Elfeledett szivárvány piszok,
műanyag kosárban árva rózsák,
fáradt szemek.


Üres léptei a mának:
tonna-hangyák másznak
láthatatlanul közöttünk.
Köszönd frusztrált anyádnak,
hogy fogy bizalmad a sápadt
álom való tükrünk
felé.

Elér a szemét.
Betakar.
Lélegzed illó gázait.
Beléd mar.
Nem zavar.

Megérint pillantásotok:
Kedves, tarka világotok.

Álomból várom illan
minden sóhajom villan.
színes szánalmas várakozás
karjaidba zárva vágyakozás.
Megállok mélyen magamba
feszítem szépen agyamba.
Elsuhan újra akarva
lebeg lelkem takarva.

Szabadon szállok beljebb
felfele suhanok lejjebb.
Kinyílok ködbe mászva
meglobog könnyedén zászla.
Keményen taszít vissza
tudatom szürkeség issza.

...

Ébrednék.
Nem merek.
Üres emberek,
szűk utcák, zsúfolt terek.

Hogy törjem fel bilincsem
mikor már senkim sincsen?

Megszületsz.  Nevet kapsz. Gügyögnek neked. Szoptatnak, vagy tápszerrel táplálnak. Kicserélik a pelenkádat. Öltöztetnek, vetkőztetnek. Mosolyognak rád. Csorgatod a nyálad. Letörlik, megint csorgatod. Cumisüveget dugnak a szádba. Elfújják helyetted az első gyertyáidat. Gügyögnek neked. Járni, beszélni tanítanak. Fáj, ahogy bújnak elő a fogaid. Rászoktatnak a vécére. Rád szólnak.  Könnyeznek első szavaidon. Játékot kapsz, játszanak veled. Mosolyogsz, visszamosolyognak. Rád szólnak.

 Az afrikai Gluglu törzs elhatározta, hogy megünnepli fennállásának 500. évfordulóját. Ezért, a Gluglu parlament megalakított egy bizottságot, amely hosszas tanácskozás után úgy döntött, hogy ezen alakalomból megépítik a Nagy Gluglut, hogy mindörökre ott álljon emlékezetül a törzs tiszteletére. Felkérték tehát a neves Nobel díjas francia építészt, hogy tervezze meg és építse fel számukra a Nagy Gluglut. A francia építész három éven és három napon át dolgozott a tervrajzokon, majd végül beterjesztette azt a gluglu parlament bizottsága elé. A bizottság három hónapig, és három napig tanulmányozta a terveket, s végül egyöntetű döntést hozott, miszerint alkalmasnak találják arra, hogy ezen elképzelések által hozzák létre a Nagy Gluglut, amely méltán szemlélteti majd a világnak a Gluglu törzs fennköltségét, s nemzeti büszkeségét.

Leégtek a gyertyák.

Szürke mocsokba olvadt
holnapok tegnaputánja.
Tengernyi vész veszte
szivárog szerényen,
miképp elátkozott kapuk
korhadják
keserű nyikorgásit
viaszba csurgott
elfelejtett fényüknek.


Néma morál.
Koppanva cseppen
e harmatfényű láng.
S ajtó alatt,
a réseken át
lobban
egy utolsót,
mélyen s haloványan
a bánat,
s sikítva töri
fájdalmas fürdetésit
csillámló csonkjaimnak

 Érintetlen kívánságdobozba bújnék,