Anya öreg. Monique középkorú. Az Angyal fiatal. Ráncok, izmok, csontok. Őszen, barnán szőkén. Tél, nyár s a dermedt tavasz. Anya figyel, Monique susog, Angyal zokog. Ölelésük hamvadó gyertyacsonk.

A szoba halovány. A padlón puha perzsa, a falakon képek. Anya gyermek, angyalhaja karcsú mellén piheg. Anya leány, ujjai között bölcs könyvek lapjai peregnek. Anya fiatal, háta mögött rock and roll dobban. Anya anya. Csepp termetét gyermekei vidámsága járja át. Anya öreg, egy hintaágyon szundikál. Anya itt van, Anya vén, apró és mosolyog. Anya övén öklömnyi Parabellum csillog. Minden golyó a helyén. Megérinti az ölelkezőket.

• Elég már. A könnyek nem forrasztják össze, mi összetört.

• Anya!

• Elég Monique!!!

A nő szemében szikrák gyúlnak, penge ajkain puskapor sziszeg. Elengedi az Angyalt, s az ég felé rázza sűrű üstökét. Az öregasszony kezüket keresi, s roppantja szelíden. Az Angyal felnéz, szemeiben rettenet pihen. Anya mosolyog, Anya fénylik.

• Tudsz beszélni?

Csöppnyi csend.

• Érted amit mondok?

Búnyi bólintás.

• Nem bántunk téged. Soha többé senki sem bánthat téged. Minket a szeretet tart össze: s a fájdalom a szeretet legnagyobb ereje. Vigyázunk rád, ha akarod, s vigyázhatsz ránk ha szeretnéd.

Angyal piheg. Rémült szeme feszült pillantások között vándorol. Tenyere izzad, szíve tekintetében lobog. Anya biccent, s a tűzhelyhez tereli a fiókát. Teát önt, s lehúzza maga mellé a vörösen izzó szőnyeg rojtjai közé.

• Csak a szíved szabad. Azt kell követned. S most ne szólj. Nézd, ő Monique. Rábíztalak. Megvéd ezután, akár az élete árán is. Ha akarsz, vele tartasz.

Tekintetet váltanak. Angyal félve pillant, Monique fehér fogait villantja vélhetetlenül

• Vannak emlékeid?

Angyal ajkai görbületbe fulladnak. Könnyek szivárognak csillámló pilláin át.

• Csak a rosszak tehát...

Angyal Anya szoknyája közé rejti magát. Inas öregasszonykezek fonják be hullámait. Monique mellzsebéből csonka szivart billent a szájába. Füstfellegek felől gomolyítja szavait.

• Hogy hol vagy most? Nos...a Föld már nem bírta tovább kicsim. Levetette magáról az élősködőket. S Mi, emberek, voltunk a legfőbb pusztítók. Földrengések, árhullámok, és mágneses viharok szabdalták felszínét. Gyors volt, s kegyetlen, talán éppen ezért kíméletes. Akiknek nem robbantak fel azonnal a belső szerveik, azok elméje súlyosan megbomlott. Az a kevés maradék, aki most az utakon bolyong, mind őrülete szavait követi. Hidd el, magam is túl sok holtat láttam, s engem is borzasztanak kik megmaradtak. Ha úgy érzed neked jutott a legtöbb rettenet, hát tévedsz: akik viszonylag épp elmével túlélték, maguk is megjárták a poklok kapuját, akár csak te. Néhányan egymásra találtunk, s menedéket építettünk itt, a semmi közepén. Talán Anya a vezetőnk, de én azt mondom, a szeretet vezérel bennünket. Jó ha tudod: aki kilép ebből a körből, annak halnia kell: nem szennyezhetjük tovább a bolygót korcs lelkekkel. Amíg szeretjük egymást, addig élhetünk magunk is. Nincs más utunk, nincs más választásunk. Ennyi a törvényünk, s semmi több: épp elég ehhez is igazodni. De Mi itt vagyunk: múlt nélkül, ám a jövőbe tartva. Semmi mást nem tudunk adni neked sem, csak mit egymásnak is: szeretünk, mígnem valamelyikünket le nem morzsolja a kegyes halál.

Összeráncolt kezek emelik fejét. Pupillája szembogárba rejti magát.

• Sokan vagyunk édes Angyal, nagyon sokan. Néhányan elmentek, hogy igazakat keressenek, néhányan itt maradtak. S most utánuk kell indulnunk, idejük letelt. S neked is velük kell tartanod, felkészültél rá?

Angyal a fejét rázza, Angyal Anya ölét keresi. Az idős asszony megszorítja keskeny vállait. Csontjaik súrlódnak, arca nyögve emel.

• Menned kell, hogy megismerj bennünket. Ha szembenézel azzal mi rettegésben tart, még győzhetsz is akár. S mi mind veled leszünk, mert szeretünk téged. E szeretet mentett meg, s ez a szeretet foszt meg bennünket a választásoktól. Érted-e?

Angyal remeg, szárnycsonkjain csendes figyelem piheg.

• Tudom, hogy gyűlölöd ezt a nevet. De hidd el, nem az őrület, hanem a sors akasztotta reád. A mi szánkból édesvízként fog peregni ezután, csak erre gondolj, ha beléd hasít. Akarod?

Értelem csillan szikrázó érzelmei között. Csak lélekben bólint. Anya mosolya mélyed merengőn.

- Helyes. Monique, hívd be a többieket.

Ajtó nyikordul. Hárman lépnek a szentélybe. Mezítláb dobbannak a tűzhely körül. Leülnek, ujjaik Anya kezét keresik. Az agg hölgy végigsimítja mindannyiuk arcát, ereje fényként sugárzik ereik falán.

• Rádiós. Te leszel a prófétánk. Játssz muzsikát a haldoklók lelkébe, utolsó esélyként, hogy megtérjenek a szeretethez. A zene megsokszorozza örömünket, megsokszorozza fájdalmunkat. Ha elviselhetetlen a fájdalom, a zene döntésre kényszerít: elpusztulni vagy újjászületni.

Rádiós fülébe jazz csendül. Arca rándul, szíve görcse szorul. Megcsókolja Anya öreg arcát, talán soha többé nem engedné el azt.

• Szerelő, kedvesem. A te tehetségeden múlik a küldetés sikere. Kezedben élővé válik mi holt, s újjáéled mi addig élőnek hitte magát. Ne törődj hát semmivel, mi független a te akaratodtól, de igyekezzél megjavítani minden dolgot, amik rajtad állnak!

Az öreg cigány ember imára kulcsolja összeláncolt kezeiket, s komor komolysággal bólint az öregasszony felé. Vastag szemüvege alól töretlen akarat nagyít.

• Oh, és igen, Ragyás, drágám. Olyan vagy akár a tavaszi napsugár. Az ember azt gondolná soha nem jön, el, de azután az utolsó pillanatban mindig lehet rád számítani. Ezért kell menned, s hogy végre megtaláld megérdemelt halálod. De tudod jól: az ember általában azért küzd, hogy életben maradjon, és nem azért, hogy öngyilkos legyen.

Ragyás zokog, miközben Anya kezébe kapaszkodik. Teste Monique ölébe rázkódik, ki maga alá öleli az erős férfikarokat, s gyilkos pillantásokat küld mindenfelé.

• Monique, my honey... Legyél most is az, mint mindig: egy párduc kívül, ám egy kiscica odabent. A szívben felgyülemlett fájdalom  szemmel talán nem látható, de egy macska olvasni tud a fájdalomból. Tarts ki akkor is, ha már elveszne a remény.

Monique mosolyog. Fejét emeli, gerince egyenes. Ragyás hátát simogatja, gondolatai között olajos fegyverek pihennek.

• És Angyalom, édesem. Te leszel a sors maga. Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni. Menned kell hát, hogy velünk maradhass. Hogy önmagad maradhass.

Kezek fonják be Anya öreg testét. Fájdalmas suttogások lihegik be a kis szobát. A tűz pattan még egy utolsót, parázs bomlik, hamu szitál.

Árnyékok lépnek ki a kicsiny házból. A sötét utcán több száz új alak vegyül közéjük. Léptük furcsán morajlik a haldokló épületek között, arcukat fáklyák villantják meg. Az állomás előtt megtorpannak, némaságuk a földre hull. Ölelések, s szavak hullámzanak körülöttük, felszakadt remények áramlanak a kiégett levegőben.

• Viszlát Ragyás! Add meg nekik Monique! Játsszad még Rádiós! Helló Szerelő! Visszavárunk Angyal! Járjatok szerencsével!

Angyalt Rádiós segíti fel a kocsira. A vagon tisztára mosva, fehérre festve ragyog. Az ablak mellet az asztalon számítógépek, s kábelek halmaza, előtte puha fotel. A falakon fegyverek lógnak, a plafonról virágok csüngenek alá. Rádiós letelepedik, s a mozduló szerelvény az ölébe billenti az Angyalt. Rádiós mosolyog, s mindkettőjük fejére fülhallgatót emel.

• Helló mindenki, itt a Remény rádió, élő adás. Veletek vagyunk minden nap, minden órában. Azt akarjuk, hogy az egész világ hallja: itt vagyunk, nem félünk: a szeretet összetart. Elindulunk, hogy megtaláljuk az elveszetteket. Boldogságunkhoz nem vezet út.
  Ez az út maga a boldogság. És most pendüljön Tátrai Tibor gitárja. Utazás az ismeretlenbe...

A mozdony dudál, lassan siklik tovább. Angyal ajkain váratlan vidámság pihen. Szemét lehunyja, markában fülei égnek. Rózsaszín balettcipőjével lassú ütemet dobog.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.