Ő itt a hét éves Vincent Malloy

Mit mondanak neki, mindig megteszi.

Korának megfelel: figyelmes egy srác

Noha olyan szeretne lenni, akár Vincent Price

Együtt él húgával, egy kutyával és sok cicával

Bár inkább látna denevért, s játszana pókjával.

Mi sem tükrözi jobban kitalált kín-borzalmát,

Mint hogy egyedül bolyongja elméje rém- utcáját

Vincentnél minden rendben, mikor nénje reá ügyel

Bár  viaszba mártaná, mikor már nem figyel.

Szeret kísérletezni Abocrombie-al a kutyával

S zombi ebbé tenné, minden borzalmával.

S akkor majd ő, s eme élőholt rettenet

A londoni ködben sok ártatlan eltemet.

Agyában nem csak szellem s sok bűnös lélek jár,

Szeret ő festeni s olvasni is, habár

Míg más gyerek az „indulj el Jane”-t olvassa,

Ő inkább Edgar Allen Poe műveit forgatja.

Egy éjjelen, midőn egy rettentő mesét olvasott

Arcából a pír igencsak megkopott.

Szörnyű a passzus melyben nejét élve temették,

Ezen sorok fiatal eszét egészen elvették.

Kiásta hát a sírból, hogy megtudja valóban halott

Tudva jól ugyan - csak a kertben kapargatott.

A mama ezért őt a szobájába küldte,

Habár ő úgy hitte, a poklok tornyába űzte,

hogy ott töltse el élete hátralévő részét,

s bámulja merengő szép felesége képét.

Egyedül őrült meg hát, az őrület lakában

Mígnem Jó anyja rátört magányban.

Így szólt hozzá: most már ha akarsz,

Játssz kint, a fényben.

Ám Vincent nem pont erre gondolt éppen.

Beszélni próbált, de többé már nem tudott

Minden mit tett volna, sorra elbukott.

Egy papírra írta hát üzenetét, tollal,

„megszálltam ezt a házat” s többé meg nem szólal.

„Ugyan gyermekem nem vagy te halott,

Amit most játszol, olyat senki se hallott.

Te nem Vincent Price vagy, hanem Vincent Malory

Nem vagy te őrült, ki kedvesét megöli.

Hét éves vagy, és az én kicsi fiam.

Ki kell menned innen, hisz' eszed még elillan.”

Elindult hát Vincent, az előtéren keresztül,

Majd a falnak dőlt, ám az csikorgott veszettül.

Megbomlott elméjében a ház, s ez a szoba,

nem tudta hol van, mit tesz, és hogy hova.

A borzalmas őrület elérte csúcspontját,

Látta Abocrombie-t , a zombi szolgát,

S hallotta szép nejét miképp szólítja a sírból,

S csontváz kezével int felé, megint és újból.

Úgy sikoltott fel, akár ha nevetne,

Látomása lelkét végképp eltemette.

Hogy meneküljön, az ajtó felé nyúlt,

ám keze bénán, teste mellé hullt.

A hangja lágy volt, mint aki már semmire se vár,

akár a hollóé Poe-tól: „Soha már! Soha már!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.