Nincsenek végpontok, csak folyamatok léteznek. A végződéseket az emberi szubjektivitás hozta létre. Ezeket az ellentétpárokat különböző korok és különböző helyek különböző kultúrái alakították ki, különbözőféleképpen; ám nagyjából hasonló érdekek mentén. A cél mindig egyfajta társadalmi homogenitásra való törekvés (az erő egysége), ezáltal az elme és a test éppen tartása, így tehát tulajdonképpen a túlélési ösztön maga, amelyet még az állatvilágból hoztunk magunkkal. A sokat emlegetett intelligencia így nem kiemeli az embert az őt körülvevő ökoszisztémából, hanem fölé helyezi, uralkodóvá, s ezáltal zsarnokká teszi – szó sincs itt transzcendens spiritualitásról, az ember „mindössze” A csúcsragadozó, aki használja, kihasználja az általa elérhető szférákat. Nem tudatos, csoportszellem mozgatja, amely változik ugyan, ám az univerzummal ellentétben csak statikusan, végső soron csak az előre megjósolható végzet végső pillanata előtt alakul át, de csak annyira, hogy elkerülje a szembesülést illúzióival.

Az öt nagy világvallás által felállított végpontok – élet-halál – ugyan jó iránytűnek bizonyulhattak volna az igazság ösvényének meglelése érdekében, ám a fent említett alapvető ösztönök mindvégig megakadályozták őket ebben. A prófétáknak mindig el kell bukniuk, mert a társadalmi érdek – tehát a túlélés - folyamatosan ezt kívánja. Így lett Krisztusból, a szeretet hordozójából véres mártír, s Mózessal együtt a megannyi hamis berögződés hordozója, Mohamedből terrorista, Buddhából a „mindenmindegy” mestere, s Sivából valamiféle csodalény, akinek tanításai mára már évezredes legendákba vesztek, s sorra elértéktelenedtek.

Pedig ez a két tetszőlegesen kiragadott pont – amelyek ugyanúgy, mint minden, a folyamatosan változó halmaz, folyamatosan változó részelemei – jó kiindulópontnak számítanak az ember életében, hiszen ezek azok a momentumok, amelyeket könnyen ki tudunk ragadni tapasztalataink egyre gyülemlő sorai közül. Ez lesarkítva a Van - Nincs ellentétpár, a nulla és az egy, a kezdet és a vég, amely fonémák tökéletlenségükből kifolyólag csak absztrakt módon ábrázolhatják a valóságot. Ezek a pontok tehát nem csak az igazság egyfajta természetére, ámde az ember ilyen irányú tökéletlenségének miértjére is választ is adhatnak.

Lineáris lehetőségeket fogok itt felvázolni, mert az emberi gondolkodás, az úgynevezett logika, lineáris természetű: az ok-okozati összefüggést keresi, s képtelen megragadni az univerzum állandóan változó folyamatrendszerét anélkül, hogy matematikai pontokat hozzon létre benne, amelyek egymásból, és egymásba eredeteztethetőek.

Induljunk ki a nulla állapotról, amely az abszolút semmi: maga az üresség. A semmiből valami születik, ám ezt meg kell, hogy előzze a Vágy, hogy ez a valami létrejöjjön. E nélkül nincs is születés, vágy nélkül a semmi csak ugyanaz a semmi marad, hiszen nincs igény a változásra. A vágy így tehát isteni természetű, mert valaminek a létrehozására sarkal: teremtésre buzdít.(Ne felejtsük el a jó és a rossz emlegetett szubjektivitását, ezek a fogalmak nem köthetőek a teremtő képzelet formáló erejéhez, mert nem hozzájuk, hanem társadalmi normáink éppen elvárható igényeihez ragasztgatóak.) A vágy tehát nem más, mint az üresség kitöltésének igénye. A vágyat a tervezés követi: mindennemű információ egybeolvasztása, amely a teremtőt - az Én-t - segítheti az alkotás folyamatában. Ezen a ponton jelenik meg tehát az akarat, itt történik meg az emóciók mentális transzformációja. A következő szintre csak a bátorság segítségével léphetünk. Bátorság nélkül nincs teremtés. Ez tulajdonképpen az akarat és a vágy egyfajta egyensúlyi állapota. Ha eme két erő között nincs megnyugvás, akkor valamelyikük dominanciája miatt az ember esetében előbukkan a szenvedés, mert a kudarctól való félelem nem cselekvésre, hanem tépelődésre, az egyensúlyi helyzet megvalósítására sarkall, amely pedig nem a tervezés végcélja.  Az én, amíg nem kerül egyensúlyba, mindvégig szenved, s nem lép túl a vágy és a tervezés szakaszán; nem juthat tehát el magába a születés pillanatába, ami pedig a Van állapota, az üresség betöltése, a vágy, a szükség megvalósítása. (Továbbra is tartsuk észbe, hogy felesleges tökéletes, avagy tökéletlen alkotásról beszélnünk; ezek a jelzők továbbra is a megfelelési vágyból eredeteztethető energiák, nem pedig az igazság megismerésének természetéé. Ám ha már mindenképpen ragaszkodnánk ezen jelzőkhöz, fogadjuk el azt a tényt, hogy minél közelebb kerülünk az egyensúlyi állapothoz, annál tökéletesebbet vagyunk képesek alkotni, eme szubjektivitás bűvköréből szemlélődve.)

A születés két érzelmet táplál, és ebből az első az öröm, a dolog isteni természete miatt (teremtés). Az emberi fajösszetartozás ösztöne azonban mindmáig magával rántja az örömöt a félelem kútjába, hiszen a teremtettet, úgy is, mint önmagát, képtelen meglátni az „itt és most” állapotában, hanem egyből a múltba (ilyennek terveztem?) s a jövőbe kalandozik (mi lesz most?). A csoda pillanatát a megfelelések között behatárolva csak másodlagos elemnek érzékeli, és elsődlegesnek hazudja. Erre a disszonanciájára a felelősség fennkölt címkéjét ragasztja (amely pedig tulajdonképpen csak a félelem egy arctalan szinonimája), hogy lenyugtassa kissé elméje háborgását, s ezzel megkezdi távolodását az igazságtól, kultúrájának elvárásai felé.

Ami meg születik, annak meg is kell halnia. E kettő között pedig maga az élet helyezkedik el. Az élet, amelynek ezeknek megfelelően folyamatosan az üresség - vágy – tervezés – teremtés – születés – élet – halál – üresség isteni egységének folyamatos lüktetésében kellene, hogy lezajlódjon; ám az ember mindezt csak a szenvedés – félelem párosának képes érzékelni, hiszen képtelen megragadni a pillanat csodálatos varázsát, annak ellenére, hogy gondolkodása lineáris, vagyis pontok mentén halad. Ezek a pontok azonban sohasem a most-ra vonatkoznak, hanem mindig a múlt, avagy a jövő egyes elemeire - eszerint tehát az ember sohasem a most-ban él, hanem a múltban és a jövőben retteg folyamatosan. Ez okozza a legfőbb zavart elméjében. Önhazugsága újabb önhazugságokat szül, elméleteket gyárt, illúziógyárakat épít, hogy megvédje magát – önmagával szemben, ámde a társadalom fajfenntartó erejének alárendelve. Ezáltal tehát az intelligencia csak egy újabb csapda számára, mert nem a tudatosságra, hanem ezen öszközösségi illúziói egybetartására készteti. Nem az intelligencia tesz tudatossá, hanem a pillanat befogadásának képessége.

A halál, az elmúlás gondolata éppen ezért válik félelmetessé, mert ez emberi lélek így képtelen befogadni a nincs érzetét, hiszen megrekedt a folyamatok generált végpontjai között, így sohasem élhette még át azt. Nyughatatlan, mert sohasem ott van, ahol éppen tartózkodik, hanem folyamatosan a múlton mereng, avagy a lehetőségeit latolgatja. Ami ismeretlen, az nem tervezhető. Ami nem tervezhető, ott nincs meg az egyensúly, hiányzik hát a bátorság, s csak az ismeretlentől való félelem marad számára. Pedig a halálra szükség van, pont a folyamatosság miatt, hiszen teremtés nem létezhet vágy, a vágy pedig nem létezhet üresség nélkül, amelynek pedig a halál ad kiindulási pontot. A haláltól való félelemnek (mint minden félelemnek), a lélek jövőben járása (ismeretlen – félelem) és a múltban kotorászása (megtörtént? Jól történt?) ad alapot. Aki átéli az itt és most pillanatát, az nem tart a haláltól, hiszen élete folyamán számtalanszor meghalt és újjászületett már; ő nem a végpontokat, hanem a folyamatokat látja, nem izgatja sem az ismeretlen, sem pedig a megismert valóság sem – mindkettő ugyanaz a létező illúzió számára. A félelem és a szenvedés csak az idő egy másik pillanatába létezhet, itt és most sohasem félünk: nincs mitől.

Mindez talán egyfajta önmagába visszatérő cirkularitásnak látszódik talán, ám ezek a hurkok öncsavarodása csupán a folyamatosság része. Minden valahonnan valahová tart, s soha nem a kiinduló és a végpontok a fontosak, hanem maga a folyamat. A tudatos ember ezért nem kerülhet soha túl közel eme tetszőlegesen kiválasztott érintőkhöz, nem is szabad látnia őket. A folyamatok szemléléséhez távolság kell, aminek pedig a legegyszerűbb indikátora a befogadás. Ehhez pedig el kell felejtenünk a végpontokat, amelyek mivel nem léteznek, sohasem lehetnek itt és most. A felejtés pedig az elengedés művészete. Amit elengedtünk, az többé nem befolyásol minket, és helyet adhat az újabb élmények befogadásának, egy új pillanat megszületésének.

Befogadás – átélés – elengedés. Mindezek megértése közelebb visz a valósághoz, mert nem röghöz kötött fogalmak, hanem egy folyamat pillanatnyi részei, amelyek nem szennyeződnek semmiféle emberi szubjektivitással, éppen a természetük miatt. Tanulható, akár a kilégzés- belégzés párosa, s ugyanúgy életben is tart.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.