magamban beszélek, ebből is megélek mondta, elrontotta, kiáltotta (kirántotta), tartotta, alkotta, lerakta a fal mellé, hogy csökevényesedjen magának, rárántotta vállát s mosolygott igen fel sem eszmélvén öntudatlanságára küszöbökön táncolt, Oh igen, a végzet mocsarai felé vetített hologramtok neutronrészecskéi között, és igen – sóhajtotta – ez is a világ meg az is a világ értelmetlen szócikk csupán lexikonok bőrkötésben sorakozva méregetik magukat bölcsesség helyett lehalkulás, igen így átlépve a küszöböket végtelenül idiótának tűnik minden káoszromantika országom összeomlóban; ezek tényleg ennyire hülyék? - kérdezed,

- Tényleg, bólintok magamba szavakat, a hangsúlyokat keresvén tudva hogy reflexeket keresel te is, röhögő harmadik a bűz mocsarában önnön tudathasadásodból fel sem eszmélvén álmodod az áldott álmot, hiszen fájdalmas lesz neked is a halál s nekem csendes e nevethetnék magamban s nevetek is valóban kicsinységed előtt, a (puma nem beszélget pókokkal?) s elállni kész mondanivalód taszít különösen ne feled (én sem feledem) vigasztalódj krisztusi bölcsességek szerint lakj jól egyél sok zsírt tömd magadba az e-ket emmeket meg milligrammokat, nézz tévét, okulj mit eléd tárnak feszíts keresztre, legyints, taszíts vonzások között részecskeként navigálva köztetek, távvezérlőjüket vesztett bábuk serege kezemben az energiatelepeitek kulcsaival, robotként mozdultok egymás felé végtelen görbén kiszámítható lineáris vonalaitok mentén száguldva az Ige erőtérként végtelen mezőitek végtelenségében elsuhanva belsőtök tökéletes szépségén keresztül a felszín álszent öntudatlan tudatos szellentései között, végtelenül mondom végtelen ez az űr, sehol egy csillag s Kirk kapitányra gondolsz vagy Lucas-ra, fényeid merülnek fel szemtengelyed hüvelyén, egy hülye Én gondolod kalickád rácsai közé szorítva tekinteted, keresvén a méltó kiutat míg a szavakon lovagolsz, tornádóként taszítlak körbe önmagad peremén mosolyom tavaszán virágzott édes kis semmiségek teraszára hajolván (figyelmem bennem) világomba léptél, (s nem én) tisztátalan néped talaját taposva illúzióként feszülök közöttetek démoni angyalként merengve áthidalhatóságotokon, célokkal feszített ideghalálomba öntvén maga előtt az utat bolyongván végig keserű magányosságomban, vidámságom hevít végig köztetek lépdelek, érezvén értvén tenni akarásotokat a bizonytalanság tudatlanságának poklában - nem én tettelek ilyenné ne rám nézz mit bámulsz, nincs, ne kérj, nem a tiéd mosolyom ölelésem rideg tekintetem sem tiéd, végtelenségem sem a tiéd, saját világodban gyújtsd rád fényét önnön wattjaid, vérezzen neked gerinced velején védett dobogásod, árkot önmagadba, csak te ásod, szép, szép e vélemény szerény tevékenységed véged életed szépeleg kéjeleg s igen valóban olyan vagy mint az a férfi aki prostikkal fekszik le, az igényes vásárló az igényes termékkel, fizet utal, fial ural, forog, forog tekintetem hol is élsz te, minek is élsz te, sok sok birkaszarba szorult bogárdelegáció éves végterméke te, grafikonokon ábrázolt nyomorkövethetőséged, digitális világod, beszédes szemeid, beszédes kezeid, beszéde szád, hangod lehelete, pillanatod bűze facsar facsar facsar facsar facsar...

Hullj el, könyörgöm, halj meg most!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.